Magvető hava, 06.
Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos.
A fák lombja csendesen hull…
/Tompa Mihály:
Őszi tájnak
részlet/
Új barátom
Ahogy a padon ülök,egy hirtelen fellobbanó szélben peregnek köröttem az aranysárga levelek, ezernyi változatban.Zizegve, muzsikálva hull a fejemre, vállamra, mindenemre, mintha be akarna takarni.
Még hallom jajgatásukat is, ahogy mamácskáért kiáltoznak, de hiába.Nincs menekvés számukra.
Aztán egy kecses, szép levelet az ölembe repít a szél, ő rám mosolyog, én vissza, és már látom, hogy barátok leszünk.Mesélni kezd…Mesél nekem boldog életéről, ott fenn a fa tetején, aminek most hirtelen vége lett…De bizakodik, reménykedik, hogy lesz még neki jó sorsa.
Én pedig megsajnálom, beviszem a többi szép , válogatott leveleimhez a termések alá, a kosárkába…Jó lesz neki itt, a többiekkel együtt.
vadvirág