2009 október 6. | Szerző: kisiren |
Dióverések emléke
A kertben járva, szomorúan nézem az elpusztult diófát. Ilyenkor ősszel mindig kedvenc időtöltésem volt, hogy összeszedtem a lehullott diókat.Szerettem hallgatni a fa alá kiülve, ahogy kipp,kopp, itt is, ott is kopogva hullott le a sok dió a földre.A dióverés meg egy nagyon jó játék volt mindig, ahogy pergett ránk is a sok dió, játékra kelve velünk.A költő gyönyörű verssorai jutnak ilyenkor eszembe:
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
/ Nagy László: Dióverés /
Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom.Pici gyerekként a nagyapám kertjében, majd szüreteléskor a szőlő végében lévő hatalmas, terebélyes fa alól, ami alatt oly sokat játszottunk, míg a felnőttek szüreteltek, közben diókat szedtünk, csemegéztünk.Ezeket a fákat nagyapám ültette, nagy becsben tartottuk őket.
A dió nekem mindig valami titkot rejtett.Ahogy a zöld burok ketté nyílt, és kikandikált belőle a termés, az számomra mindig az öröm forrása volt. No meg aztán, ahogy feltörtem, szétnyitottam, és megpillantottam az egymásba kapaszkodó négy testvért, az megint csak boldogságérzést váltott ki belőlem.
Aztán a kertünkben is szép nagyra nőtt a diófa, ontotta is bőkezűen a papírhéjú terméseket, ellátva bennünket egész évre a finom diós süteményekhez tölteléknek valóval.
Tavaly aztán megbolondult.Még a termés beérése előtt fonnyadtan lepotyogtatta azokat, majd gondolt egy még merészebbet, szép zöld ruháját sárgára cserélte, majd levetette. Kis idő múlva kirügyezett, teljesen megzavarodott. Még reménykedtem, hátha meggyógyul tavaszra, kihajt, de bizony nem ébredt fel. Így aztán szomorúan gondolok azokra az őszökre, amikor bújócskát játszottak velünk a diók, és az akkor még élő Picur volt a legügyesebb, ő találta, fedezte fel a legtöbb termést.Elmentek mindketten…
írta:vadvirág
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: