2009 szeptember 7. | Szerző: kisiren |
Az idő…
Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.
/Petőfi Sándor/
Sokáig kell élni ahhoz, hogy fiatal maradjon az ember.
/Picasso/
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Petőfi Sándor
(Koltó, 1847. szeptember.)
vadvirág
2009.09.07.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Szeretek Nálad olvasni, gyönyörködni a szép összeállításaidban, de mostanában keveset írsz. Merre jársz, mit csinálsz?