2008 október 15. | Szerző: kisiren |

                                                                                  

 

 

 

 

 

 

A kellemes napsütésben a fa alatt egy-egy színes levél a vállamra pottyan, majd lágyan, szinte finoman belémkapaszkodik, jól érzi velem magát, mintha vendégségben járna nálam. Tétován szétnéz, nem sietős még az útja.

Halkan hozzám simulva mesélni kezd. Régmúlt őszökről, azoknak az őszöknek édes illatáról, ízéről, és olyan emberekről, akik valamikor nagyon közel voltak hozzám.

Szinte érzékelem, ahogy sürögnek-forognak körülöttem, készülnek szüretre, majd szüretelnek, vidáman préselnek, közben nagyokat kacagnak egy-egy jó viccen, vagy humoros történeten.Látom magam előtt a mozdulataikat, hallom a hangjukat.

Én pedig mindezt kivülről szemlélem, és roppant élvezem ezt az összjátékot, e békebeli hangulatot, e nyugalmat…

Mint ahogyan a vállamon pihen a búcsúzó levél: méltósággal, nyugalomban, békességben…

vadvirág