2008 november 21. | Szerző: kisiren

                         

“A teremben nyári szomorúság úszott. A falakon utolsót sóhajtottak a nyárfagally és pünkösdi rózsák haldokló füzérei s egy fehér lepke verte magát az ablakon.

-Ki kellene ereszteni – gondolta Laczkovics, a tanító,de nem mozdult, mert az üres terem ásító tétlensége szelíden lenyűgözte.

Egy légy is siránkozott valahol a pók hálójában, mintha a búcsúzó élet kis hegedűje szólna, mind halkabban, de a tanító erre se mozdult. Lágyan dobolt hát a fehér pille az ablakon és sírt a kis légy, de a padok üresek voltak, a térkép ernyedten lógott s a virágok édes, szomorú illata talán elsírta volna magát, ha most megmozdul valaki.

Nem mozdult tehát a tanító, de szíve nehéz volt, mert tenni kellett volna valamit. Kiereszteni a lepkét, megszabadítani a legyet, szeretni a szemeket, amelyek a padokból mintha most is ránéznének és mégis elmenni innét Valakivel, aki mindezektől távol van, de szívében nagyon is közel.

Ránézett a harmóniumra s arra gondolt, hogy jó lenne ha most megszólalna, és a lágy, mély sípok betöltenék a teret, amely szívében sokkal nagyobb volt mint az egész terem, nagyobb, mint a kitört nyakú földgömb a szekrény tetején.

És – csodálatos – a sípok megszólaltak, de a  gyermekhangok első szárnyalásával, a fény és az élet első megkiáltásával, mint amikor a madárfiókák először veszik szárnyaik alá a rétet, az erdőt s a végtelen mezőket. “

Fekete István

 

 

 Reggeli kávé

Kavargatom a gőzölgő, finom kávét,

és élvezem frissítő illatát,

közben kitekintve az ablakon figyelem az indulófélben lévő,

készülődő őszutót.

A kékes-barna színű hideg hegyek mögött sorakoznak sorban,

mintha egy újabb hegylánc varázsolódna elő,

a sötét, zord hófelhők.

Ezt a lehangoló látványt megtöri a kék mellényű,

fekete sapkás jövevények kedves látogatása az orgonabokrok ágain.

Milyen érdekes.

Alighogy elutaztak az ereszalja tündéri lakói,

már jönnek helyettük más barátok.

Fürgén, ügyesen, szinte kúszva csipegetik csemegéjüket az orgona ágakon,

aztán átlibbennek a diófára,

meggyőződni, nincs-e a közelben ellenség,

majd ismét visszaszállnak.

Talán kis cipőt keresnek?

Ó, dehogy!

Nincs arra szükségük, hiszen nem akarnak ők útra kelni.

Jól érzik itt magukat, kiváltképp,

ha a nagy hidegben segítünk is rajtuk…

Meghálálják hűségükkel,

kedvességükkel…

vadvirág