Megannyi furcsa érzés kavarog most bennem, miket kimondani is nehéz, leírni pedig képtelenség. Én mégis megpróbálom a lehetetlent. Tessék, íme:
Sok mindent elfelejtettél Szívem, bárcsak én sem emlékeznék már a közösen eltöltött percekre. Hogy mit jelentettél nekem? Te voltál a nyugalom, a béke, a szeretet, a biztonság, a nevetés, az örökkévalóság, a boldogság, a bizalom, egy új kezdet, a még valóra nem vált álom.
És én voltam a kéz, ami feléd nyúlt a bajban, támasz voltam, ha elestél, némán hallgattam mit mesél ajkad, csend voltam, ha arra kértél. Hittem, hogy nélkülem te is épp oly fél ember vagy, mint én nélküled. Mert nevettél, ha nevettem, mert sírtam, mikor sírtál, fogtam a kezed, hogy elaludj. Hát már erre sem emlékszel? Pedig te voltál új életem főszereplője, a csoda abban a mesében, amiről azt hittem, hogy az enyém. Láttam a szemedben mindent. Csak az igazságot nem. Egy csodálatos álarc mögé bújtattad hamis mosolyod, és én elhittem, hogy az te vagy. Bár tudom, ez a fejezet lezárult, titkon mégis várom, egyszer belépsz az ajtón, és minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk. Már csak az álmaim adnak menedéket, de mire jó mindez, ha nekem az álmot is te jelented?
Olyan rossz, hogy már nem beszélünk, pedig annyi mindent mesélnék neked. Fáj a tudat, és nem megy a továbblépés sem, mert félek, megbotlok, és te már nem állsz mellettem, hogy megfogj, ha zuhannék a semmibe. Te voltál a minden, így most semmim sincsen. Nincs nyugalom, nincs béke, szeretet, biztonság, nevetés, boldogság, nincs bizalom, és az álmom sem teljesülhetett. Sosem kértem tőled semmit, csak hogy ne veszítselek el, s te megígérted, azt mondtad mellettem maradsz, és nem hagysz el soha. Hazudtál, becsaptál, kegyetlenül átvertél. bárcsak gyűlölnélek, de nem megy. Minden egyes nap csak még inkább hiányzol, és félek, ez örökre így marad. Üres lesz az életem, mert többé már nem vagy részese, mert nem akarsz részese lenni, mert még idő előtt távoztál. Megfosztottál az érzéstől, hogy fontos vagyok valakinek, annak a személynek, aki épp annyit jelent nekem, mint amennyit én neki. Végezetül pedig csupa igazság közzététele után, nyugalmat kérek, csendet hangod nélkül. Leld meg a boldogságot! Talán nekünk tényleg külön utakon kell járnunk, és csak remélni tudom, ez a két út egyszer, ha nem is holnap, de összeér, hogy átölelhesselek téged.
Tudod.. Sokat gondolkodom rajtad.. Rajtunk.. Amik voltunk.. S fáj az, amivé lettünk.. Hogy ma már egymáshoz sem szólunk, s egymásra sem nézünk.. Ennek nem így kéne lennie. Hiszen én még most is szeretlek.. És te is.. Szeretsz, Nem?! És mégis.. Nem tudom, mit éreznék, ha megszólítanál, vagy egyszerűen csak összeakadna a tekintetünk.. Fájdalmat, vagy örömöt.. Azt hiszem inkább a kettő különös együttesét.. A fájdalom és az öröm elvegyülne a szívemben.. szétfeszítené az érzés a szívemet.. De vágyom arra a szóra, arra a tekintetre.. De nem merek lépni.. Tudod.. Néha úgy megérintenélek.. Csak egy röpke pillanatra.. Csak végigsimítanék a kezeden.. Egy pillanat lenne.. De nekem annyit jelentene.. De nem merek hozzád érni.. Félek, hogy akkor minden eddigi álmom rólunk összeomlana.. Hiszen, tudom, hogy nekünk már nincs jövőnk.. Hiába szeretsz, és hiába szeretlek.. Én már nem tudnék veled lenni úgy, hogy ne fájna.. Mégis érzem.. Kellesz nekem.. Azt hiszem, veled is így van ez.. Hiszen ami véget ért, az már sosem lesz ugyanolyan többé.. Ez olyan se veled, se nélküled dolog, azt hiszem.. Mert nem tudlak elfelejteni.. De azt, amit tettél azt nem tudnám megbocsátani.. Nem. Ez nem jó szó.. Már megbocsátottam. Csak nem tudnám figyelmen kívül hagyni.. Ezt te is tudod.. Ez az ok. Amiért ennyi volt.. Amiért vége van.. De nem akarok nélküled lenni tovább.. De veled sem.. Tudod milyen érzés ez?? Igen, azt hiszem tudod.. Amikor el akarsz zárkózni valaki elől, hogy ne fájjon neki sem és neked sem.. De közben ez a valaki az a személy, akire legjobban vágysz.. Akire a legnagyobb szükséged van.. Hát ez a sorsunk.. Külön, egymásért szenvedjünk.. Elfogadom, ha te is. S te elfogadod.. Hát így én is.. Szenvedjünk csendben, a világ ne is sejtse.
2011 augusztus 24. | Szerző: kisiren
Megannyi furcsa érzés kavarog most bennem, miket kimondani is nehéz, leírni pedig képtelenség. Én mégis megpróbálom a lehetetlent. Tessék, íme:
Sok mindent elfelejtettél Szívem, bárcsak én sem emlékeznék már a közösen eltöltött percekre. Hogy mit jelentettél nekem? Te voltál a nyugalom, a béke, a szeretet, a biztonság, a nevetés, az örökkévalóság, a boldogság, a bizalom, egy új kezdet, a még valóra nem vált álom.
És én voltam a kéz, ami feléd nyúlt a bajban, támasz voltam, ha elestél, némán hallgattam mit mesél ajkad, csend voltam, ha arra kértél. Hittem, hogy nélkülem te is épp oly fél ember vagy, mint én nélküled. Mert nevettél, ha nevettem, mert sírtam, mikor sírtál, fogtam a kezed, hogy elaludj. Hát már erre sem emlékszel? Pedig te voltál új életem főszereplője, a csoda abban a mesében, amiről azt hittem, hogy az enyém. Láttam a szemedben mindent. Csak az igazságot nem. Egy csodálatos álarc mögé bújtattad hamis mosolyod, és én elhittem, hogy az te vagy. Bár tudom, ez a fejezet lezárult, titkon mégis várom, egyszer belépsz az ajtón, és minden folytatódik ott, ahol abbahagytuk. Már csak az álmaim adnak menedéket, de mire jó mindez, ha nekem az álmot is te jelented?
Olyan rossz, hogy már nem beszélünk, pedig annyi mindent mesélnék neked. Fáj a tudat, és nem megy a továbblépés sem, mert félek, megbotlok, és te már nem állsz mellettem, hogy megfogj, ha zuhannék a semmibe. Te voltál a minden, így most semmim sincsen. Nincs nyugalom, nincs béke, szeretet, biztonság, nevetés, boldogság, nincs bizalom, és az álmom sem teljesülhetett. Sosem kértem tőled semmit, csak hogy ne veszítselek el, s te megígérted, azt mondtad mellettem maradsz, és nem hagysz el soha. Hazudtál, becsaptál, kegyetlenül átvertél. bárcsak gyűlölnélek, de nem megy. Minden egyes nap csak még inkább hiányzol, és félek, ez örökre így marad. Üres lesz az életem, mert többé már nem vagy részese, mert nem akarsz részese lenni, mert még idő előtt távoztál. Megfosztottál az érzéstől, hogy fontos vagyok valakinek, annak a személynek, aki épp annyit jelent nekem, mint amennyit én neki. Végezetül pedig csupa igazság közzététele után, nyugalmat kérek, csendet hangod nélkül. Leld meg a boldogságot! Talán nekünk tényleg külön utakon kell járnunk, és csak remélni tudom, ez a két út egyszer, ha nem is holnap, de összeér, hogy átölelhesselek téged.
Szeretettel: a te „szíved”
Tudod.. Sokat gondolkodom rajtad.. Rajtunk.. Amik voltunk.. S fáj az, amivé lettünk.. Hogy ma már egymáshoz sem szólunk, s egymásra sem nézünk.. Ennek nem így kéne lennie. Hiszen én még most is szeretlek.. És te is.. Szeretsz, Nem?! És mégis.. Nem tudom, mit éreznék, ha megszólítanál, vagy egyszerűen csak összeakadna a tekintetünk.. Fájdalmat, vagy örömöt.. Azt hiszem inkább a kettő különös együttesét.. A fájdalom és az öröm elvegyülne a szívemben.. szétfeszítené az érzés a szívemet.. De vágyom arra a szóra, arra a tekintetre.. De nem merek lépni.. Tudod.. Néha úgy megérintenélek.. Csak egy röpke pillanatra.. Csak végigsimítanék a kezeden.. Egy pillanat lenne.. De nekem annyit jelentene.. De nem merek hozzád érni.. Félek, hogy akkor minden eddigi álmom rólunk összeomlana.. Hiszen, tudom, hogy nekünk már nincs jövőnk.. Hiába szeretsz, és hiába szeretlek.. Én már nem tudnék veled lenni úgy, hogy ne fájna.. Mégis érzem.. Kellesz nekem.. Azt hiszem, veled is így van ez.. Hiszen ami véget ért, az már sosem lesz ugyanolyan többé.. Ez olyan se veled, se nélküled dolog, azt hiszem.. Mert nem tudlak elfelejteni.. De azt, amit tettél azt nem tudnám megbocsátani.. Nem. Ez nem jó szó.. Már megbocsátottam. Csak nem tudnám figyelmen kívül hagyni.. Ezt te is tudod.. Ez az ok. Amiért ennyi volt.. Amiért vége van.. De nem akarok nélküled lenni tovább.. De veled sem.. Tudod milyen érzés ez?? Igen, azt hiszem tudod.. Amikor el akarsz zárkózni valaki elől, hogy ne fájjon neki sem és neked sem.. De közben ez a valaki az a személy, akire legjobban vágysz.. Akire a legnagyobb szükséged van.. Hát ez a sorsunk.. Külön, egymásért szenvedjünk.. Elfogadom, ha te is. S te elfogadod.. Hát így én is.. Szenvedjünk csendben, a világ ne is sejtse.
[Saját..:)]
Oldal ajánlása emailben
X