2009 június 5. | Szerző: kisiren

 Családi idill

A tó partjáról figyelem őket, ahogyan nevelgetik kicsinyeiket kacsamamáék. Méltósággal úsznak a vízen.Elől kacsamama vezeti a társaságot, körülötte úszkálnak a kicsik, és pár csapásnyira tőlük kacsapapa figyeli minden mozdulatukat.

Az apróságok már kezdenek kinőni kacsamami szárnyai alól, egyre bátrabbak, önállóbbak. Már el-elmerészelnek úszni az anyjuktól távolabb , de huncutkodnak egymással is, közben tanulgatják a víz alatti zsákmányszerzés fortélyait.

Az anyjuk aggódó tekintete kíséri őket, távolabb pedig a kacsapapáé.Ha a mama rendetlenséget lát, vagy nem tetszik a kicsik viselkedése, hangos hápogással kiemelkedik a víz fölé, mintha ráállna, és visszaparancsolja őket a “körzetbe”.A kiskacsák rögtön szót fogadnak, hat rájuk a nevelés, de a papa csak csendben , szó nélkül figyeli mindezt.Náluk is a nevelésben mamáé a főszerep.

Az arra sétálók gyönyörködnek ebben a látványban, a kicsik mind szeretnék megsimogatni a kis pelyheseket, sehogyan sem értik, miért nem lehet őket megfogni, kézbe venni.

Mellettem egy fogyatékos csoport szemléli mutatványaikat,élvezik a cslád életét.Kézzel, lábbal magyarázzák a gondozóiknak, hogy de jó volna közelükbe menni. De nem lehet.

Nekem pedig eszembe jut kicsilány, aki a keltetőházban de szívesen simogatta a kikelt napos jószágokat, sokszor addig szorongatva őket, míg azok már fulladoztak a kis kezében. Élvezte a meleg, apró, pelyhes kis szépségeket.

írta: vadvirág

2009 május 21. | Szerző: kisiren

 

 

                     

Egy kiskanál meséi…

1.

A teraszon ülve kavargatom a kávémat, élvezve a májusi reggel szépségét,a nap ragyogását, a virágok kellemes illatát,mellyel nem tudok betelni, közben figyelem a reggeli ébredést, ahogy hangosabb lesz a környező természet, az utca…

-Akarod, hogy meséljek?-kérdezi kedvenc kiskanalam, ahogy táncot jár a gőzölgő kávéban, majd perdül egyet, megáll, és csevegésbe kezd…

Emlékszel még a nagy üveges ládára, amiben laktam a testvéreimmel?Finom selyemmel voltak bélelve a rekeszek, ahol pihentünk, ha éppen nem voltunk szolgálatban.Én a kis testvéreimmel laktam együtt, egy barátságos sarokban.Még asszonyom kapott minket férjhezmenetelekor szüleitől ajándékba.

Sok-sok kézben megfordultunk.Volt közöttük puha, kellemes tapintású, de volt közöttük rideg, hideg kéz is.

Ha nagy ebédekre, vagy vacsorákra készültek gazdámék, akkor a lányok sokáig simogattak, dörzsölgettek bennünket, hogy ragyogó fényesek legyünk. Ezt nagyon szerettük, jó volt érezni a puha ruha simogatását. Aztán felraktak minket az asztalra, ahol a szép tányérok és poharak között büszkén feszítettünk, élveztük a csillogást, közben sok-sok érdekes történetet hallgattunk…

Pipi

Ő egy kisfiú volt a tanyából.Nagy családban éltek, tanulni nem szeretett, nem is volt még irkára, könyvre se pénzük, így csakhamar libapásztor lett belőle.Ettől azonban jobban szeretett gazdámék hatalmas kertjében segédkezni az öreg kertésznek. Ilyenkor annyi gyümölcsöt ehetett, amennyit akart, és ő azt nagyon szerette.

Egyik alkalommal felküldték valaminek a “nagy házba”, amit mindig csodálattal megbámult.Figyelte a lányok sürgését, hallgatta asszonyomék beszélgetését, amit sokszor nem értett, de tátott szájjal nézte őket, szívta be finom illatukat.

Most éppen a mi simogatásunkat végezték, készülve a vendégek fogadására.Pipi csak állt, nézett minket, mint aki ilyen csillogást még sosem látott.

-Mit kell azokat a kanalakat annyit dörzsölgetni?-csodálkozott magában Pipi-Az én anyám gyorsan elmossa, és kész.Igaz nincs is csak pár alumínium kanalunk, meg egy fakanál, de hát nekünk sokszor még az is sok, mert nincs mit enni vele-töprengett a szöszi fiúcska.Aztán egy olyan pillanatban, amikor senki nem látta, a tálcára készített, gondosan kifényesített kiskanalakból elcsent egyet, pont engem.Belecsúsztatta kelebébe, és gyorsan elrohant.

A kerekes kútnál megállt, körülnézett, nem látja-e meg valaki, és óvatosan benyúlt az inge alá, ahonnan elővette féltett kincsét,a kiskanalat.Nézegette, forgatta, élvezte, hogy ragyog a napsütésben,simogatta, becézgette.

-No, te most már az enyém vagy!-mondta neki, majd óvatosan visszacsúsztatta oda, ahonnan elővette.Aztán folytatta útját a kertész házikója felé, ami a kert közepén állt. Az öreg a lehullott körték felszedését bízta rá.Ezt nagyon kedvelte, mert teleehette magát finom, édes körtével, így otthon már a semmiből neki kevesebbet kellett osztani.

Hajlongás közben gyakran megfogta rejtett kincsét, hogy megbizonyosodjon róla, meg van-e.Aztán telt az idő, ő pedig azt érezte, hogy a kiskanál kezdi melegíteni.

Egyre jobban, a végén már szinte sütötte a bőrét.-Mi bajod Pipi?- kérdezte az öreg.-Semmi- válaszolta egykedvűen, pedig akkor már úgy érezte, hogy lázas, nagyon melege van,kiváltképp, ha anyja nehéz kezére gondolt, amivel elrakta, ha valami rosszat csinált.

-Mi lesz ebből, ha megtudják, hogy ő lopott?-tűnődött.Pedig itt nagyon jó dolga van, nem szeretne innen kiesni.

Aztán gondolt egyet, és már rohant is fel a házba.Ott nagy volt a sürgés-forgás, észre se vették, hogy egy kiskanál visszakerült a helyére.

Hej, de nagy kő esett le Pipi szívéről!Úgy megkönnyebűlt, szinte repült vissza a kertbe.

Aznap délután mindent megcsinált, amit rábíztak. Csodálkozott is az öreg kertész:-Mitől táltosodtál így meg, te gyerek?-kérdzte, de ő nem felelt, csak tette tovább dolgát, lelkesen, hogy könnyítsen lelkiismeretén.

/folyt./

 

írta: vadvirág