2009 augusztus 30. | Szerző: kisiren

 

 SZEPTEMBER

(gyümölcshozó)

 

 

 

ŐSZELŐ-SZENT MIHÁLY- FÖLDANYA HAVA

 

 

A szeptember a régi római naptárban a hetedik hónap volt („septem” = hét), s ezt a nevét megtartotta akkor is, amikor már a kilencedikké lépett elő. E hónap (a hetedik hónap) 13-ik napja különösen szerencsétlen hírű volt a régi Rómában, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, Magyarországon főként szeptember utolsó napjának van rossz híre a nép között: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert akkor a vetés zöld marad és nem érik be.

Mít síratsz te kismadár?

Elrepült a dárga nyár.

Búzaszem nem terem,

Köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?

Véget ért a lenge tánc.

Itt az ősz, csendes ősz,

lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykurutty!

Kis porontyom, menj,aludj!

Jó gyerek nem brekeg,

Téli álom lepte meg!

/Fésűs Éva:Őszi dúdoló/

 

 

 

Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.

Márai Sándor

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

/Weöres Sándor: Galagonya/

 

 

Keszthelyi Zoltán: Elsőosztályosok

Mikor először mennek iskolába
Az elsőosztályos kisgyermekek,
Illatot hint az ősz minden virága,
Amerre lépnek, dalok csengenek.
Mikor először mennek iskolába,
Szívükben bűvös áhítat terem,
Kitárul nékik a mesék világa,
Hol betűk nyílnak kéklő tengeren.
Mikor először mennek iskolába,
Nekik köszön a szeptemberi ég,
Őket kísérik, arany fényben ázva,
A szőlőfürttel terhes venyigék.
Mikor először mennek iskolába,
A tücsök tüzes, friss nótába kap,
Mind hevesebben szól a citerája.
megsimogatja hajukat a nap.
Mikor először mennek iskolába,
És izgalmukban könnyük megered,
A kicsinyeket féltő gonddal várja
A tanító – a gyengéd szeretet.
Mikor először mennek iskolába,
A kerek földön öröm suhan át,
Új világ küldi fiúra, lányra
A reménység tündöklő sugarát.

Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!

Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.

Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.

 

Az iskolában hatvanan vagyunk.

Szilaj legénykék. Picik és nagyok

s e hatvan ember furcsa zavarában

a sok között most én is egy vagyok.

Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,

a fekete táblácska és a kréta,

a szivacs hideg, vizes illata,

az udvaron a szilfa vén árnyéka,

s a kapunál – az arcom nézi tán? –

                                                   Gárdonyi Géza: Szeptember

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
De pri-pri: odavan a nyár, – a nyár…

Izzó vörös szív a nap, a reggeli ég tövén
Lüktetése megcsillan a föld harmatos kövén.
Őszi ruhát hullató színes tarka fákon
Kicsi madár didereg, egy hajladozó ágon.
Csöppnyi feje legubbasztva, szárnya összezárva
Reménykedve föl-fölpillant, a nap melegét várja.
S lám az erdő túlsó végén nyújtózik a pirkadat
A sötétség szertefoszlik, híre-hamva sem maradt.
Virágszirmok nyílnak méhek, lepkék szállnak
Utolsó kortyát isszák, az elmúló nyárnak.
Szellők szárnya csípőssé vált, a napsugár gyenge
A nyár virágpor zászlaja mélyen leeresztve.
Mint a hold fogytak el, az izzasztó napok
S királyságuk eljöttét ünneplik a fagyok.
A természet lassan lehunyja szemét, s takaróját várja
Hosszú álma után köszönti majd, a tavasz kis virág

/Tóth János:Már

vége a nyárnak /

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

vadvirág