2009 január 3. | Szerző: kisiren

 Ilyen ragyogó fehér a táj, csodálatos napsütésben….

 

 

 …régi,

kedves történetek,

melyeket élvezet olvasgatni…

                 

FEKETE ISTVÁN
 

                                                   Epilógus  

Ha hajnalonként vagy alkonyattal havat hord a szél az utakon, és zúzmarás ágak kopogtatnak az ablakomon, fészket ver gondolataim közé az egyedüllét vágya. Ilyenkor öreg házban szeretnék lakni, messze néző domboldalon. A kályhában pattogna a tűz, és kis madár szállna az ablakdeszkára. Megkopogtatná az ablakot, és eszembe juttatná a rég elfeledett verset:
 

Itt a tél, fúj a szél, zörgeti az ágat,
fütyürész, dudorász szomorú nótákat …

  Azután elrebbenne, vissza a múltba, és én egyedül maradnék.
Nem pipálok, de ott pipára gyújtanék, halkan járnék, öregesen tennék-vennék, és talán vendéget is várnék.
Álmodó erdők felett varjak szállnának, és szobám zugaiban sóhajtanának öreg bútorok. Kopott vadbőrrel leterített fekhelyem lenne, s ha éjjel felébrednék, a pislogó tűz villanásai remegnének a szobában. Aztán nézném a hunyorgó parazsat; a kéményben meg zúgna a szél, és az öreg kakukkóra rekedten mondaná a tizenkettőt …

Csend … csend ..

És szellemeket várnék, messze elment drága lelkeket, emlékeket, álmokat.
Reggelre öles hó párnázná a völgyek alját, és a végtelenbe hajló úton szánkó csengene kedves vendégekkel. Halk szavú öregurakkal, akik már csak az emlékeimben élnek, és akikkel a szán másfelé fordulna, de bennem megmaradnának a vendégvárás örömes izgalmai, mert hiszen jól tudom: az ő szánjaik égi magasságokban járnak már a két szürkével és Pista kocsissal együtt…
És túl a hegyen, völgybe süllyedve kis falu lenne, hol éjszakánként remegnének piros ablakszemek, és hajnalonként idáig hullámzana a harangszó.

Ha aztán az alkony ráborulna messze utakra, szánkó vinne a falu felé, hol várnának, talán álmodozó szerelemmel, talán csak egy tarokkpartira.
Öreg, omladozó kerítésű kúriához fordulna be a szán. Rekedten vakkanna kettőt-hármat a Sajó, és pirókok ülnének az orgona ágán, mint vércseppek, fellángoló gyöngyei az emlékeknek a múlt télbe hullott tarlóján.

Lobogna a kandallóban a tűz, mely inkább világítana, mint melegítene, bús melódiák ölelnék körül a csendet, mely régen ott rostokol már a zugokban, és valaki zúzmarás fagyöngyágat tűzne a kalapom mellé, hogy immáron itt a tél.

Megcsókolnám a fonnyadó kezet, és lehajtott fejjel, homályos szemekkel mennék újra a szánhoz, hol az öreg fakók kérdőleg néznének vissza, hogy hol jártam olyan sokáig .
Bemennék az espereshez is, hol szállna szivarfüst, kéken, hidegen, mint a berkekben őszi estéken, amikor ködben fürdik a dombok lába, és a szélkiáltó panaszosan sír a levegőben.
És künn hullana a hó.

Az ablakpárkányon párna nőne belőle, és elfedné a világot, mely néma és titkos homályokkal teli, mint a sekrestyék vasárnap estefelé.
Néha mégis mintha csengős szánok járnának az úton. Mintha megállnának a kitárt kapu előtt, de hiába néznénk az ajtót, nem jönne be rajta senki, csak az alkony bűvös árnyékai.

Aztán csak hazamennék. Nem marasztalna senki. Fázósan bújnék az öreg rókabundába, mely sokat járt lakodalmakba és halotti torokba, és: gyí, Kesely!
Zökkenve indulna meg a szán. A falu apró tüzes szemei már feketén hunyorognának, a toronyóra messziről ütne, a csengők csak néha pendülnének, mint amikor az Úr testét viszik éji órán.

Mennénk, mennénk …
Az út szélén varjak himbálódznának őrálló jegenyéken, és a fekete madarak mintha engem néznének.
Miért néznek?

Gyí, Kesely! Siessünk! Otthon meleg szoba vár, puha ágy, pattogó tűz és drága emlékek.
De a lovak már alig mennek. Öles a hó, és még hull, hull egyre.
Temeti a messze hajlékot, a kandallótüzet, az emlékeket. Temeti az utat visszafelé, de előre is, temeti az álmokat, az arcokat és örömöket. Állnak már a lovacskák, s a szán körül kicsi domb nő.
Megérkeztünk.

A nagy fák koronájában sír a szél, gubbasztanak fekete madarak, és új utasokra várnak. Öreg utasokra – öreg utakon.

                       

vadvirág