2009 november 18. | Szerző: kisiren

 Jó reggelt!

 Valami lágy cirógatásra ébredek.Jé! egy lágy, kis halvány fénysugár kelteget, sikerült szétszakítania Őszanyó sötét, szürke nagykendőjét, beszökött a redőny résein.De jó látni, hiszen napok óta csak a nyomasztó sötétség uralkodik a tájon, közben meg folton pityergett.

Még korán van, de már felkelek, mert ilyenkor más az ember életkedve is.Így komótosan kávázom, élvezve e reggeli csemegét.

A gyertyák fényében még szebben mutat a fehér alapon halvány rózsaszín apró rózsácska, kis levelek között, szegélyén az aranyozással, ahogy szép szemeivel rám tekint. A kancsó és a  cukortartó fejedelmi kalapjával hirdeti, hogy ők uralkodnak köztük, de engem a csésze bűvöl el.Karcsú termetével szinte táncol a kezemben, csak finoman simogatom, féltem.

Különösen kedves a csésze füle, olyan, mintha egy levelet formáztak volna a felső részére, kellemes tapintani az ujjbegyeknek.Finom a kávé belőle, különös zamata, íze lesz benne.

Mosogatás közben is finom bánásmódot igényel, hiszen gépbe nem tehető, de kedveli nagyon a törődést, simogatást.

Eközben Őszanyó bosszúból újra beterített bennünket csúnya, szürke nagykendőjével, eltakarva az éltető fényt…

vadvirág                                                                                                 

 

 

 

Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják.

/Kányádi Sándor: Őszutó /

vadvirág