2009 július 31. | Szerző: kisiren

” A mosoly a lélek megcsillanása.”

 

Nyári ébredés

 A teraszon kávézva figyelem Nyár asszonyság ébredését,

ahogy átsuhan a házak,

fák, kertek fölött,

megölelve őket,

reggeli puszit nyomva homlokunkra.

Megcirógat, megsimogat mindent,

mindenkit,

majd lángoló,bő,

vörös szoknyáját szétteríti.

 

                      

 Aztán hirtelen előbújik Szél úrfi,

belekap e vöröse lángoló szoknyába,

és fújja, fújja,

lebegteti enyhítve a júliusi forróságot.

Lassan Július már csomagol,

letelt az ideje.

Távozik testvére,

a Június után.

 

                                 

Vendég

Hangtalanul érkezett,

szinte csak besurrant a konyhába,

ahol az ebédet készítettem.

Nem szólt,

leült csendben,

és figyelte,

hogyan készítem el a lecsó alapot a paprikás halhoz,

melyhez most jóval kevesebb paprikát,

paradicsomot,

és egy fej hagymát használok,

bőven ízesítve paprikakrémmel.

Ráfektetve a halszeleteket,

míg sült,

beszéltem hozzá,

de ő nem válaszolt,

csak ült némán.

Mire elkészült a halpaprikás,

már szedelőzködött.

Próbáltam marasztalni,

ebéddel kínálni,

de ő csak a fejét rázta,

hogy mennie kell.

Felállt,

indult,

majd visszatekintett ,

pajkos, huncut szeméből láttam,

hogy jó volt itt lenni,

majd tovasuhant.

Ő volt a Csend…

írta: vadvirág

2009 március 16. | Szerző: kisiren

 

 Érdekes…

Hogy a királylepkék  hány ezer kilométert megtesznek ősszel, hogy Mexikó erdeinek jegenyefenyőin telelhessenek, most pedig visszataláljanak szülőhelyükre…

                                                       ——————–

A madarak közül is nagyon sokan kénytelenek elvándorolni, hogy másutt biztosítsák megélhetésüket a zord télen, majd lassan visszatérnek, mert érzik, hogy itt van a költőhelyük, szülőhazájuk, ahol kicsinyeiket fel kell nevelniük…

 

             

Szülőhelyem…

Mely dédelgetett, felnevelt. Nem marasztalt, amikor menni akartam, de nem is küldött. Elbocsájtott, utamra engedett…De “messze” mentem tőle!Pedig nem távol, csak messze.

Amióta az igazi kötelékek megszűntek, nincs hova hazamenni, már csak lelkemben él, de ott mindig, és elkísér végig az utamon a kapott “pogácsa, útravaló”, melyet  kis batyumba kaptam.

A hétköznapok kedves “ünnepei”, melyeknek jókedve, hangulata bennem él.Ilyen volt a kenyérsütések szentsége, áldása, mely éltetett bennünket. A disznótorok, szilvalekvár főzések, búcsúk, szüreti mulatságok,…élményei.Ma már csak szép pillanatként élnek bennem.

Aztán a cselekvések egy-egy jellegzetes mozdulatai, melyek bennünk tovább élnek. A tiszta, szép szó ereje…A természet, a föld szeretete, megbecsülése.Az emlékek üzenete visszavár, visszahív…Még akkor is , ha már a szereplők, a helyszín jócskán megváltozott, de emléke még élénken él.

írta:vadvirág