2008 március 3. | Szerző: kisiren

Mindennapi kenyerünk…

Olvasom a hírekben, hogy az egyik városban nosztalgiáztak. Egy vállalkozó pék a hét egy napján a kenyeret 3Ft 60fillérért, a péksüteményt 40 fillérért árulta.

Ennél jobb reklámot a felújított üzletének nem is csinálhatott volna, hiszen aznap a vásárlók hosszú sora kígyózott türelmesen várva az üzlete előtt.Dicséretes akciója révén megismerte az egész ország, és valószínű, hogy sok új vevőre is talált. Remek marketing munka.

Ennek kapcsán elgondolkoztam a kenyérről, mint egyik alapvető élelmiszerünkről. Régen a kenyér nélkülözhetetlen volt. Ezért foglalták imába, és fohászkodtak az Istenhez, hogy minden nap adva legyen az asztalra.

Mert eleink azt tartották, hogy ” a kenyér az élet”. És ez így is volt, ezért nagy becsben vigyáztak rá. A hívő családokban megszelése előtt a kés hegyével kis keresztet rajzoltak a hátára, és hálát rebegtek érte, áldást mondtak rá.

A hét egy napja, amikor kenyeret sütöttek, nagy esemény volt a csládoknál.Ennek  komoly hagyományai, szertartásai voltak. A kenyér lelke a kovász volt, amit kincsként őriztek, és a gazdasszony dagasztása, mert ez határozta meg, hogy milyen “könnyű” lett a kenyér tésztája.

A friss kenyér illata messziről csábító volt. Hát még a finom lángos, cipó, ami a gyerekeknek sült. Aki evett ilyen kenyeret, annak ízét, zamatát soha sem feledi.

A ma itthon sütött kenyér is finom, ha sikerül, de a karalábé levelén sültnek más volt az íze…

 

Mit beszél a vizimalom a patakkal?

        /  részlet /

– Mit őrölsz, vizimalom?

– Örlöm, patak, a búzát.

– Minek őrlöd a búzát?

– Hószínű lisztnek.

– Mi lesz majd a lisztből?

– Pirinyó, ropogó,

   háta-fényes kiscipó.

– Ki dagasztja?

– Nagyanyó.

– Ki süti meg?

– Kemence parazsas tűz-belseje.

– Ki eszi meg?

– Nagyanyó két unokája,

  reggelire, vacsorára.

  /Tarbay Ede /

 

vadvirág