Kányádi Sándor – Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
éneken-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.

Nézem a kopár fákat, ahogy állva alszanak.A hó nagy része elolvadt, csak mutatóban maradt egy kevés.A többit a nap megette. Bár zord az idő, mégis jó kijönni ilyenkor is egy kicsit a szabadban, figyelni, hogyan játszadoznak az éltető nap sugarai a fák ágai között, élvezni a  friss levegőt, hallgatni a téli táj csendjét.

Egyszer csak kedves hangok zavarják meg e csendet. Két cinege száll a madáretetőbe, majd  a kedvenc helyükre, a felkötött szalonnára. Egymással szemben csipegetik a téli csemegéjüket, közben állandóan jár a fejük. Aztán gondolnak egyet, átrepülnek az orgonára, végig kúszva az ágakon keresgélnek, majd tovaszállnak a tujára.

Kedves kis barátaink. Ebben a fagyos, néma, téli időben egy kis vidámságot, jókedvet csempésznek az emberek szívébe.

 vadvirág