Csipp, csepp, egy csepp,…

2011 február 27. | Szerző: kisiren |

Február is útra kél…

A reggel zimankós, fagyos, de  a hegy tetejére felérve, vakítóan előbújik a nap. Jó meredek volt felfelé az út, de a látvány mindenért kárpótol.

-Szép napot!- kívánja  hatalmas vigyorával a nap, és kezdi olvasztgatni a hótakarót.Hát mégis csak beköszönt már valami változás, legalábbis a jelen pillanat ezt mutatja.A szürke égboltból csodaszép kék lesz, itt-ott hatalmas úszó fehér felhőkkel. Valami varászló járt itt? Talán ő csinálta ezt a hirtelen változást, csak halkan jött, azért nem lehetett hallani, látni?

Messzi hegyek csúcsai integetnek, hívogatnak beljebb az erdőbe. Amerre a szem ellát, mindenütt hegyek, hegycsúcsok, a végtelenség jelképei ők.

A tél végi csendet egy-egy vidáman üdvözlő madárdal veri fel, egyikkel sokáig játszom ismét, hogy fütyülgetek neki, ő vissza, de egyébként még csend honol mindenütt. Olyan érzése van az embernek, mintha valami nagy durranás készülne a hó alatt, csak még nem jött el az idő a változásra.

Aztán lefelé jövet leginkább nadrágféken  volna jó lecsúszni, csak hát a tuskók , a hepehupás buckák erre nem alkalmasak. Pedig be jó az ilyen meredek oldalról szánkóval száguldani! Mindez persze már csak gyermekkori álom.

Leírhatatlan  az erdő szépsége. Fölöttünk a kék ég, lábunk alatt a csillogó , ragyogó fehér hótakaró. A befagyott patak halk dallama jelzi, hogy nem állt meg, a jég alatt is tovafut, sőt a napos, enyhébb helyeken még itt-ott elő is bújik, úgy duruzsol kedves dallamot.

A hóban mindenütt az éhes állatok nyomai. Feljebb a fenyők mellé meghúzódva egy őz pár ágat rágcsál barátságosan, majd lassan tovább indulnak, fel a megszokott útjukon.

vadvirág