2009 december 17. | Szerző: kisiren |
Reményik Sándor :
Hópelyhek
Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földreszálltak.
Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül –
Meg ne lássa az élet!
De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vésztjóslón kavarog.
Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.
És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!
A természet új ruhája
Ilyen csodálatos a táj.Mindent belepett a fehér hó és ez a tiszta , téli ruha ünnepivé varázsolja a természetet, mindent.Megmutatja a tél szépséget, mely jelzi, hogy a természet minden évszakban elkápráztat bennünket utánozhatatlan bájával.
Megszámlálhatatlan mennyiségű hópehely lapul a háztetőkön, kerítéseken, fákon, bokron, mindenütt, és még sincs közöttük két egyforma. Hogy lehet ez?Hát nem csoda?A természet mestermunkája, mely utánozhatatlan.
Míg a havat seprem, a játékos hópelyhek huncutul kacarászva bebújnak a nyakamba, a sapka alá vidám táncot járva.Hullanak és hullanak…Be szép a természet téli,ünnepi ragyogó ruhája, mely a színes őszi ellentéte. Csak fehérben pompázik…
írta: vadvirág
2009. Álom hava, 17. napja
|
||
|
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: