Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.

2012 január 30. | Szerző: kisiren |

Csábít a deres erdő, pedig most igazi tél lett, ahogy a mínuszok harapdálják arcunkat, szinte csontig hatol a fagy. Mégis, a természet ilyenkor is ezer arcával hívogat, mutatja magát,  nézzünk szét nála.

Mély csend honol a tájon. Itt-ott  valakik, a bátrabbak már metszik  a szőlőt,  tavaszra gondolnak. Egyébként kihalt a vidék. A hegy felé baktatva még elkísér a nap is, majd gondol egyet, s hirtelen elbújik.Szürke ködfátyol terül szét az égbolton, beterítve a napot is.

A hegy szélén riadt madarak adják a többiek tudtára, látogató jött, legyetek éberek. A sűrű bozótban fácánok hangoskodnak, lábnyomuk mutatja, merre van a fészkük, melyik bokorhoz járnak lakomázni.Korán térnek nyugovóra.

Nehéz a járás a megfagyott hóban, a jeges úton.Nem régen még ezernyi színnel csábított ez az erdő, most a fehér hó betakar, elrejt mindent.Feljutva a csúcsra, jó megpihenni, keresni az ismert helyeket, letekinteni a tisztásra, ahol csúszkáló túrázók élvezik a tél örömeit.Bóklászva az erdőben, a veszekedő hollók jelzik, figyelmeztetnek, hogy  ők már lefekvéshez készülődnek, harcolnak a jó helyekért, az erdőben  hamar beköszönt az este, nem szabad tovább maradni, indulni kell lefelé.

Ahogy recseg, ropog, morog a fagyos, jeges hó a csizma talpa alatt, fel-felrebben egy-egy meglapuló madár a bokrok közül, ijedten, csapdosva keres másik helyet.Egy fakopács még nem lakott jól, ütemes kopogásával veri fel az alkonyati csendet, de ő is hamar tovaszáll.

Ilyenkor még korán sötétedik.Kicsit félelmetes a kihalt, csendes határ.Az erdőből kiérve, a szürkeségben már csak a fehér hótakaró világít.Melege alatt álmodik a természet. Még pihennie kell. Január csizmájában kopog,  fejére meleg kucsmát húzott, fehér bundát vett magára, együtt csúszkálunk, korcsolyázunk ,botorkálunk lefelé a kemény havon, jégen, közben  fagyos, dermesztő, hideg  leheletet  fúj a vacogó világra.Most volna jó a szánkó, mekkorát lehetne itt ereszkedni, ezen a jeges úton lefelé.

A rétre leérve, egy fej nélküli hóember szalutál, mint érkezéskor,igaz fejét már a korábbi napok sugarai megették, de még  áll, kezében szorítja a száraz ágat, jelezve, hogy itt gyerekek jártak, örömükben építették , örültek a téli varázsnak.

vadvirág