Templomok
…tornyok, melyek mindig megállítanak.Elnézem a templomokat, ahogy /általában/ a domb tetejéről méltóságos tekintettel néznek szerteszét. Talán gyönyörködnek a tájban, vagy éppen az arra haladó embereket figyelik? Kitudja.
Gyerekkoromban mindig úgy tűnt, hogy a kisfaluból elindulva bármelyik égtáj irányában, láthatatlan szemeivel figyelt, kísért bennünket. Hazafelé jövet ugyan így kíváncsi tekintetével már messziről kutatta, kik a jövevények. Messze zengő hangja is útitársunk volt az útjainkon.
Karcsú tornyában lakott a zengő dallamot játszó harang. Az mindig titokzatos helynek számított, mendemondák keringtek róla. Gyerekként többször néztem, ahogy a harangozó bácsi tornászik vele, ahogy le-fel húzza.Nem volt könnyű mutatvány, komoly erőpróbát jelentett számára e cselekvés.
Bárhol járok, általában az első utam a templomokhoz vezet, mert benne a művészet sok-sok ága egyszerre van jelen . Lehet bennük gyönyörködni.Valamennyi torony, templom egyedi. Más és más.De azért legszebbek az erdőszéli, fehér, kis kápolnák.Egyszerűek. Nem hivalkodóak. Talán ezért olyan magasztosak,szépek.
Egy eseményre válogatva , mind másról mesél.Hirdetik, hogy téglából, kőből milyen hatalmas épületeket lehet létrehozni. Így építgetik a betérő lelkét is. Apró kis téglákból, kövekből.
Ahogy állnak a helyükön , sokszor már évszázadok óta, mint az őrszemek, mennyi mindennek voltak szemtanúi, védelmezői, oltalmazói.Figyelnek tovább. Bennünket. Ezt a kusza, forrongó, nyugtalan világot.
Nehéz volt közülük válogatni. Mind kedves valamiért. Ahogy most rám tekintenek, végtelen békét, nyugalmat árasztanak.Egy, kettő valahogy mégis nagyon kedves számomra közülük.
Szinte hallom a zengő, érchangjukat, ahogy hívogatnak, üzennek, az idő múlására figyelmeztetnek.Örülnek vagy sírnak. És figyelnek, üzennek, hívogatnak…Ki tudja, meddig…
vadvirág
Szentkarácsony hava, 13. napja