2011 november 9. | Szerző: kisiren |

Őszi napfényben járva...

Az egyik kastély kertjében sétálva olvasom a táblákra írt üzeneteket, közben gyönyörködöm a fák megmaradt levelei között átsütő kellemes napfény őszi játékában. Különös varázsa van , ahogy tömegesen hullnak, táncolnak körülötted a színes levelek, beborítva mindent, téged is. Bokáig járok a levélszőnyegben, élvezem puhaságát, szépségét.

Ideképzelem a hajdani gyerekeket, akik itt tanultak, okosodtak, játszottak, talán ilyen őszi napokon számháborúztak, bújocskáztak, hangos volt tőlük e szép és hatalmas park.

Hova lett az iskola belőle, hova lettek a gyerekek? Elvitte azt is a rendszerváltás. Most a kastély, mint oly sok többi társa, üresen árválkodik, nincs lakója. Az enyészet költözött belé is. Pedig hány gazdája volt az utóbbi években! Gazda? Talán ezt mégse lehetne mondani, mert a gazda legalább vigyázott volna rá. Így csak lakója…volt.

Az üzenetek  megszívlelendőek:

A szeretet által gazdagodjál,

a nehézségben növekedj,

további utadon kísérjen kitartás,

és ne feledd, hogy az emberi élet nagyon rövid,

ezért hát élj békében,

támogasd a fiatalokat,

tiszteld az időseket….

Milyen nyugalom van itt, ahol a csend zenéjét egy-egy harkály csapat, cinkepár vidám dala szakítja meg.No meg a fűrész búgó hangja, mely tudatja, e hatalmas parkban is vágják a fákat. Reméljük, ültetnek is helyette.

vadvirág