2011 augusztus 21. | Szerző: kisiren |

Mindennapi…

 A magvető dicsérete, hogy elvetette, majd szorgos, fáradtságos, kitartó munkájával nevelte, ápolta, gondozta, no és a mindenható , a nagyságos természet hozzájárult, hogy az apró mag kikeljen, szárba szökkenjen,búzaszemektől gazdag kalászba fejlődjön, betakaríthassák, megőröljék, majd megsüljön belőle az új kenyér.

A boltokban kapható kenyerek között válogatunk, keressük azt az ízt, mely otthon az asztalra került, amit édesanyánk fáradtságos munkával dagasztott, kelesztett, kisütött, és párja nem volt hét határon.

Ennek a “régi” kenyérnek az ízét keressük, de sehol sincs párja.Elvitte magával, mert amit ő sütött, úgy csak ő tudta , senki más, és abban a kenyérben bele volt sütve a szíve,lelke.Meg azok a fényes, meleg kis cipók, lángosok, mind, mind ő emlékét őrzik.

Hányan mennek/tek el más országokba “új kenyeret” keresni, mert megszűnt a régi, nincs. De nélküle nem lehet élni.Aztán minden nap érzik, hogy az új kenyér nincs olyan finom, mint az otthoni volt. Vágyakoznak utána. Van, aki egy életen át.

Pedig mindenki naponta kéri, ki így, ki úgy, hogy csak a napi betevője legyen meg neki és a családjának, hiszen életünk fontos feltétele.

A földi kenyér mellett, a lelki kenyeret is…

vadvirág

Kisasszony hava