Mentovics Éva
Nézem, ahogy elsiklik fölöttem, szárnyait teljesen széttárja, lábai szigorúan egymás mellett párhuzamosan kifeszítve, majd a fészekéhez közeledve fékez, ahogy lábait behajlítja, szárnyaival besegítve, lassan leszáll.
A legtöbb fészek már üresen tátong. Lakói valamelyik szántóföldön, vagy vizes területen keresi a finom csemegéket.Még itt vannak, de már egyre bánatosabban, búsabban tekintgetnek a távoli messzeség felé, kémlelik az utat. Látni rajtuk, hogy nyugtalanok, már nem találják a helyüket.
Az ösztönük súgja, hogy várja őket a melegebb vidék, a téli táplálék.De addig még a napokat nagyon jól ki kell használni, no meg a késői, gyengébb fiókákat ösztönözni, felkészíteni, hogy bírják majd a hosszú, fáradtságos utazást.Ilyenkor már hívja, üzen nekik az a másik, távoli ország, ahol a telet töltik.
Csak ne volna ennyire nehéz nekik az elválás otthonuktól! Hiszen ez a szülőhazájuk. Sokszor gondolnak majd rá szeretettel!A szülőföld is visszavárja őket.
Amíg nézem a repülésük tudományát, eszembe jut a nyelvünk, ahogy játszik a szavakkal. A gyöki beszéd, “köl”, aztán költ, költés, költöző. És a megfejthetetlen titkuk.
A gyerekek milyen szívesen játszanak el a gondolattal, ősz táján, milyen jó volna velük repülni! …Iskola helyett.
vadvirág
2011., Kisasszony hava, 16. napja