2011 június 2. | Szerző: kisiren |

 

„Légy csak úgy szerelmem,

Ahogy napfény csillan a hallgatag tavon: szikrázó és változó!

Boríts el fényeddel forrón és vallatón!

Légy olyan, mint a hullám, mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,

És légy meleg fészek, megbújva lombok hajlatán!

Légy nekem árnyas hely a pusztán, hosszú út után,

Vagy messze látszó torony fagyott szirtek fokán!

Légy illatos kávé egy fáradt reggelen,

Légy őrjítő vágy, s az értelem!

Adj magadból többet, add egész önmagad,

Kívánom önzőn, ne ölelj többé másokat!

Légy most már vak, hisz láttál mezítelen,

Agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!

Úgy nézz rám, hogy magadat lássad,

Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!

Légy apám, s szeretőm, légy férjem s fiam!

Enyém légy egészen, engedd, hogy lehessek te, és önmagam!

Légy te, mint én lennék, s én leszek te magad!”

Néhány perc múlva eltette a tollat, rám nézett.

– Albert Wass egyik szép gondolata. Elolvassam?

Csak bólintottam.

 

„Mert nagyon szeretlek

 

Könnycsepp a szempilládon este: én vagyok

És én vagyok az a kíváncsi csillag, mely rád kacsint, és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat, ölelésedben én epedek el, csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok, mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

S a nyíl vagyok, amely sivítva holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog holt mámorok tört ívén az éjbe:

S én vagyok az a sápadtság, amit éjfél után, ha bálból jössz haza,

Rád lehel a sarki lámpa fénye.”          

– Ismerem. Szép sorok.

– Nézd el, hogy csak így masni, meg csomagolópapír, meg virág nélkül kézből kézbe adom! Most így alakult.
Összecsukta, épp át akarta adni, aztán visszaült.

– Várj, várj, várj! Virág helyett hallgasd meg az egyiket! – Lapozgatott. – Ez, igen, ez épp idevág! – Olvasni kezdte, de jószerint nem is olvasta, csak néha belepillantott a könyvbe, az arcomra függesztette tekintetét, s szinte fejből mondta.

„Neked játék,

neked a szerelem, neked a fény és a végtelen

Nekem a hiány, nekem a küzdelem

nekem a bűn és a félelem.

Arcul csapott magányunkra rászáradt illúziókkal

kétsornyi hír lett az életem,

s ami szép, azt csak képzelem.

Neked eső, neked havazás,

neked maradt a tisztaság, fehér lepedő,

de záporverte homlokodra jeleket karcol az idő.

Mert nagyon fáj, mert üvölteni kéne,

mert nem lehet, mert nem lehet!

Mert amit nem lehet, az az élet,

mert lehetetlen az élet, mert nincs igaz!

Széttépett imakönyveim között a megtalált nyomornak

sohasem lesz vége.

Neked játék,

neked a szerelem, neked a fény és a végtelen

Nekem a hiány, nekem a küzdelem

nekem a bűn és a félelem.

Csak tovább roncsol a vágy, az eltévedt boldogság,

akit fáradt vándorként engedtünk be hozzánk,

s ránk gyújtotta házunk.

De nem!

Nekem szép így is, nekem szép a volt, s a lesz is,

még ha a bűnnel házasságot kötsz is!

Hajnali házak csöndjét ma még titokban zárjuk,

s a kulcs halott fémtestként postaládánkba koppan,

mint startpisztoly dörren a meneküléshez.

Mert futni kell! Magam, magad ellen,

mert a világ máglyát rak egymást ölelő testeink alá,

s a gyönyör nedvei a kozmoszban áradnak szét,

de itt ez csak per, itt ez csak büntetés.

Nekem játék, neked a szerelem,

neked fény, nekem a végtelen.

A közös bűn, a hiányzó értelem,

mi neked küzdelem, nekem a félelem.

Talán egy más korban, egy más létben vége lesz a láznak,

de most ami volt, s ami lesz odaadod másnak!

Ez most a búcsú és a kezdet is!

Ez most fájni fog, még ha tudjuk is!”
Hosszú-hosszú hallgatással lassan lesiklott rólam a tekintete, összecsukta a könyvet, és átnyújtotta.

Hányszor átéltem ezt a jelenetet veszekedéseink másnapján, mikor magába szállt!
Mikor görbe éjszakák után napok múlva hazasompolygott bűnbánó tekintettel, játszva a hűséges kutyát, és próbált kiengesztelni. Mindig nehezebben, de azért sikerrel. Most az idő távlatából nézve megértettem, hogy otthon is remek rendező volt, sikeresen rendezte a békítő jeleneteket. Vajon most mennyire őszinte? Annak tűnik. Máztalannak és törődöttnek.