jössz – ölelsz – mégy
jössz – ölelsz – mégy
örök éjbe lobbanó fény
mosolyogva bocsátlak el
‘isten velünk’;
mosolyogva bocsátlak el,
de félek, hogy holnap éjjel,
mint Psziché,
– pont úgy szívem, –
égő mécsessel kezemben
ágyadhoz settenkedem,
mert tudni akarom,
ki vagy. A titkot.
Ismerni akarom
arcod túlsó
homorú oldalát,
tudni, hogy honnan ered az
engem ölelő karodban
a mozdulás.
Félek,
ha kérdezni foglak
majd válaszolsz.
Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához…
(részlet)
“…Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk…
Úszom a vizben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rttenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is igy akarod.
Ha van még idő…”
Táncol a holdnak,
a szélnek, a fáknak,
melengető szívétől
a folyó megárad.
Szikrázó lépte nyomán
jég és hó megolvad,
didergős, zimankós tél
táncától elhamvad.
“Tavasz van, tavasz van!”
Suttogják fák, bokrok,
meghajol egy fűzfa,
s köszöni a táncot.
Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: “olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni”. Ezt a helyet keresi mindenki.
Én is.
A gyógyító öröm egyenletes napsütés belül. Ez az élet kiolthatatlan lángja, amely kezdet nélküli s végtelenbe rezgő derűvel világítja meg a körülötte hullámzó erők szimbólumokban kifejeződő jelbeszédét.
Szepes Mária
“Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.”
Tatiosz
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, – hisz csak egy éve ember! –
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Szerelemmel fűszerezve
(The Mistress of Spices)
Egy csodás film, mely megérintett…ma este a tv-ben 🙂
… Különlegesen fontos alkalmakat, lehetőségeket, visszahozhatatlan érzéseket veszítünk el. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy élünk. De a fejünkben, igen, talán ott van egy kis hely, ahol az ilyen dolgokat élmények formájában elraktározzuk. Biztos olyan ez, mint egy bepolcozott könyvtár. Kérőlapokat kell kiállítanunk, hogy pontosan tudjuk a szívünk állapotát. Olykor takarítani, szellőztetni kell benne, és megöntözni a virágokat is. Ott fogsz lakni örökké, a saját könyvtáradban Murakami Haruki
Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.
Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.
Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.
Egy csodás Új Évet kívánok Neked!
…hogy miért szeretlek?
“…mert csupa szeretet vagy, csupa melegség, mert vág az agyad, tele vagy ötletszikrával, mert minden érdekel, mert van benned felelősségérzet…, mert érzékeny vagy, ezenkívül értelmes, sokoldalú, gyakorlatias, szabadságszerető, vállalkozó kedvű…tehetséges, rendszerető, belátó, titokzatos, mindig más, kíváncsi, jókedvű, kiismerhetetlen, erős, határozott, kalandvágyó, komoly, megfélemlíthetetlen és bölcs.”