Csodálatos világ…
2011 január 30. | Szerző: kisiren
Reményik Sándor – Jégvirág
Mint egy kísértet, hófehérbe’
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.
Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron – talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, – s megszólal legottan!
Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!
Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!…
Tél van, éjfélt ütött az óra!
Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
O, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!
Míg tegnap a ragyogó, hideg napsütésben sütkérezhettünk, addig ma reggelre ismét zimankós arcát fordította felénk a tél.
Éjjel a nagy varázsló az ablakokon lévő párát egy suhintással szépséges virágokká dermesztette, a tél virágait rajzolta oda. A legnagyobb művész sem tudna ilyet alkotni. Mind egyedi, különböző és káprázatosan szép.Életük azonban nagyon rövid.Ha jön egy enyhe melegedés, máris semmivé lesznek, eltűnnek. Olyan csendben, sejtelmesen, ahogyan keletkeztek.
Mert a varázsló titokban cselekszik. Észre vétlenül.Csak a szépséges emléket hagyják maguk után e virágok.
vadvirág
Ilyen az élet
2011 január 29. | Szerző: kisiren
” Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.”
A nagy hó lehajlította gyenge száraikat, fehér , bóbitás fejükkel együtt. Most így meghajolva, hóba fagyva várnak a napsugarak segítségére, hogy kioldják őket.Ők azonban ma sem tudtak rajtuk segíteni, hiába sütöttek , a fagy fogsága nem engedett.
– Meddig kell még mozdulatlanul, befagyva várnunk?- kérdi panaszosan az egyik gyenge virágszál.-Tarts ki!- biztatják a többiek, pedig ők is de szeretnének már tündökölni hófehér ruhácskájukban, de az még kicsit odébb van, és irigykedve nézik a röpködő madárkákat, arra gondolva, de jó nekik, hiszen ők szabadok….
vadvirág
2011 január 28. | Szerző: kisiren
| Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk – írtam. – Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk- képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm. |
||
| John Grogan | ||
Tél szele hóval, faggyal jő…
2011 január 28. | Szerző: kisiren
Most hangtalan,
bánatosan lehajtotta fejét
a jeges, havas földre,
de ha kisüt a nap,
újra szépséges, csilingelő
hóvirág lesz belőle.
Lopva, titkon,
már decembertől arra vár,
hogy fehér kis szoknyáját
meglibbentse a melengető
napsugár.
Száncsengő csing-ling-lingTél öblén halkan ring
2011 január 27. | Szerző: kisiren
Weöres Sándor vadvirág
Száncsengő csing-ling-lingTél öblén halkan ring
2011 január 26. | Szerző: kisiren
De ha gyermekszemekbe nézhetek,
Melyek reményt és békét fénylenek,
Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
Megvan az út, mely oda vezet el…
Juhász Gyula
vadvirág
2011 január 25. | Szerző: kisiren
A vers, a vers csak egy patak,
S én vele egy patak vagyok,
Fölöttem csillag tündököl,
Alattam örvény kavarog.
Egy más patakba valahol
Harsogva beleszakadok.
Reményik Sándor
vadvirág
Ilyen az élet
2011 január 31. | Szerző: kisiren
A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel,
amiből az ember lett,
és amivé lesz,
és nem szakadhatnak el soha.
Fekete István
vadvirág
Oldal ajánlása emailben
X