2010 november 12. | Szerző: kisiren |

Egy szonáta dallamára..                                                                                          

 Nézem a szürke ködfátyolt, ahogy beborította az eget. Megelégelte, hogy minden reggel a napsugarak köszöntötték az ébredőket, úgy érzi, most már az ő ideje jött el.

Hátulról persze csiklandozzák a nap sugarai, de ő szigorúan ellenáll nekik, míg nem egy bátor fénysugár kihasználta a kínálkozó lehetőséget, kibújt a résen, rámosolygott az ébredező világra.Észrevette ezt a mord ködasszonyság, ás gyorsan összehúzta takaróját, nem engedve utat a fénynek.

Még a néma fák is csöndesen hullajtják könnyeiket, siratják a játékos sugarakat…

Ahogy kinézek a kertbe, látom, hogy már csak itt-ott himbálózik egy-egy aranysárga levél a fákon, Őszapó igencsak megtépázta őket.Ezek  a levelek még jelzik, hogy nem is olyan rég,, az aranyszínű napfény festette őket is hasonló, meleg színekre.

Azóta a levek zöme már zokogva elbúcsúzott a tehetetlen faanyótól. Sokan közülük még a fák alatt, vagy egy-egy levélkupacban várnak, jobb sorsban reménykednek.Itt-ott felsír még egy-egy levél, megsiratva famamáját, de hiába.Az idő könyörtelen.

Hová bújt el vajon, hiszen az előbb még itt csillogott, ragyogott az a gyöngyszem?! Keresem mindenütt, ágy alatt, fiókban, de hiába. Nyoma veszett, mintha  sose  lett volna.Pedig az előbb még megvolt.

Robog, csobog a  kispatak vize, ahogy száguld lefelé. Cseppjei  játékosan pattognak, táncot járva a hegyi patak szonátájának dallamára.Egyszer csak egy vidáman táncoló cseppecske kipattan a mederben lévő kőről, ki egyenesen a part menti avarra, majd eltűnik végleg.Ő már sosem látja meg a nagytestvért, a minden cseppet befogadó tenger habjait.

vadvirág

Őszutó,12. napja