Hallottam,sírtál
Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk.
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat,
korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy.
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek,
szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz.
/József Attila/
Fehér lepke felhőtlen ég alatt,
Hagyd most egy percre a virágokat.
Ne nézd, hogy száraz kóró a kezem,
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem.
Jer, telepedj meg a kezem fején, –
Csupán te érintsd, – nem érintlek én.
Az érintésed mily finom, – ilyen
Lehet egy túlvilági szerelem.
És most mesélj, – mondd el, hogy egykoron
Itt ültél te is egy kerti padon.
Magadba roskadtan és egyedül,
Némán, bénán és tehetetlenül.
Emberként, kit a teste-lelke nyom,
S tudja, nincs szabadító hatalom.
S ím, lepke lettél, szárnyaló, szabad:
Fehér álom, nyugtató gondolat.
Ne nézd, hogy lelkem mézet nem terem,
Egy pillanatig maradj még velem.
És vigasztalj, hogy lepke leszek én,
S lebegek, mint te, valaki kezén,
Ki majd, magába rogyva – egykoron,
Ül itt, mint én most, egy kerti padon
/Reményik Sándor/
vadvirág
2010. Szent Mihály hava, 10. napja