Melegünk van,
…melegünk van!- hallatszik könyörgő sírásuk hangja a kis fiókáknak, de sajnos nem jön segítség számukra, ahogy repdesnek, vergődnek a fészekben ebben a pokoli hőségben, mert amikor Robi papa megmélyítette azt, csak jót akart, okulva az előzőek esetéből, nem gondolta ő sem , hogy jön majd a didergős, esős idő után még afrikai forróság is.
Most aztán főnek a kicsik odabenn.Négyen vannak, már ezt jól látom, kettő egészen elhúzott, szinte duplája a két kisebbnek.Ez a két nagy félő, hogy hamarosan kipottyan, mert egyre jobban mászik, kúszik kifelé, de akkor nekik jaj, végük lesz!
Néha már úgy tűnik, hogy nem is élnek olyan mozdulatlanul fekszik fejük a fészek szélére támasztva.
Rebi mama egyre kevesebbet jön haza, sokszor élelem nélkül, pedig örökké kérik a falatokat, örökké éhes a szájuk, de csak Robi igyekszik betömni azt.Ő virradattól sötétedésig jön,megy, hozza a fontos táplálékot számukra, szinte nincs egy perc nyugta sem. Ezért aztán a nagy munka, no meg a nagy hőség miatt jól lefogyott, szegény már nagyon rossz bőrben van. De a kötelességtudat hajtja, nem pihenhet.
Bezzeg Rebi kíméli magát! Ha megjön, megáll a korláton, megnézi, hallgatja jajgatásukat, de már fel sem repül hozzájuk. Vagy végignézi, ahogy papa eteti őket, majd együtt tovaszállnak.
Ahogy itt csipegetem a palacsintát, amibe nyári almát dinszteltem fahéjjal megszórva, majd jó hideg fagyit tettem mellé, együtt fenséges az ízük,sisegő-sásogó sírásukat hallva, úgy adnék nekik is egy kis hideg fagyit nyalni, de nem lehet.
Közben újra megjött Robi a zsákmánnyal, elcsendesítette őket, Rebi pedig most is a korlátról figyeli mindezt.
vadvirág