2010 május 26. | Szerző: kisiren |

 

Milyen szép is volt még a tegnap délelőtt, amikor a rigócsalád kellemesen zajos élete  történt a rózsafán…Aztán egyszercsak honnan, honnan nem , hírtelen haragos szél támadt, megrázta, tépázta a rózsafát, majd egy hírtelen mozdulattal a szülők nélkül hintázó rigógyerekekekt szinte kidobta a kedves kis kuckójukból.Volt nagy sírás, rívás, csipogás, volt amelyiket a falnak csapta, vagy a földre pottyantotta, mintha a szél még kajánul, irigykedve nevetett is volna, ők pedig ijedten jejgattak, sipitoztak, anyjukért kiabáltak. Meghallották síró hangjukat a szülők, eszeveszetten csapkodva, kiabálva megérkeztek, röpdöstek össze-vissza, próbálták terelgetni őket a fészek felé, de hiába. Egyrészt ilyen magasra úgy sem tudtak volna még repülni az erősebbek, a bátrabbak sem, másrészt minden ismeretlen volt még számukra, bambán figyeltek az új világra.

Egy , a  legkisebb a fészekben lapult, kettőt sikerült  visszacsempészni, de már nem érezték magukat biztonságban, újra kirepültek. Így  kicsi is utánuk merészkedett, kicsit kacskaringós úton, de ő is földet ért. Mentek minden irányba, talán délutánra, az eső előtt eljutottak a védettebb kertbe. Este már nem láttam őket a bokrok alatt bujkálni, csak bízom benne, hogy valamennyien túlélik e traumát, megtalálják helyüket a rigóéletben.

Azóta, ha látom a fészküket, a szívem mindig összeszorul, mert nagyon hozzám nőttek. Reggel első utam az volt, hogy kinézzek rájuk, mit csinál a család, este a sötétedéskor ismét elbúcsúztam tőlük, látva védettségüket, családi boldogságukat. Tudtam, hogy hamarosan útra kelnek, de ilyen hirtelen nem számítottam rá.

Nagyon árva és magányos a fészek.Tegnap délután még egyszer-kétszer eljöttek közelébe a szülők, szólongatták őket, mint máskor, de ma már hírüket sem láttam. Kíváncsi vagyok, hogy a kertben látom-e még őket, vagy már a nyüzsgő csapatban nem fogom felismerni őket….Mindenesetre üres a fészek…sajnos…Lakói örökre elhagyták, kirepültek belőle…