2010 február 21. | Szerző: kisiren
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorru kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.
Korán jött a tavasz. A som már rég elvirágzott, és a mogyoróbokrokon úgy döngtek a méhek, mintha vasárnap lett volna. Sinyi ült a kőpadon, faragta a vándorbotot, és ha fecskék suhantak el felette, utánuk nézett, s szólt, mint régi ismerőseinek: – No, madárkák, megjöttetek?
(Fekete István: Sinyi)
2010 február 21. | Szerző: kisiren
Enci Endre:Történet az U betűről
Én azt hittem nincs csodálatosabb dolog a világon, mint megfogni egy kisgyerek kezét és tanítgatni a betűvetésre. Mennyi munka, mennyi szeretet, milyen végtelen jóság és türelem kell ahhoz, amíg a kriksz-krakszból olvasható írás lesz és a könyvekben felsorakozó betűkből értelmes olvasás. Nekem volt egy tanítóm, aki nádpálcával akarta belém verni a tudományt, de ez sehogy sem sikerült neki. Mert ha az írásra nem is készültem fel, a nádpálcára bizony minden alkalommal. Mégpedig úgy, a nadrágomba párnát rejtettem és így a pálca a tudományt csak a párnákba verte és nem belém. Lehet, hogy ezért nem tanultam meg még a mai napig sem szépen formált betűket írni. Mindenesetre már akkor elhatároztam, hogyha felnövök, majd én megmutatom, hogyan kell pálca nélkül tanítani, hogy minden betűre úgy gondoljunk vissza, mint mosolygós gyermekseregre, játékos emlékre, és nem mint életünk első kegyetlen megszomorítóira.
Persze ez már nagyon régen volt. Elfelejtettem az első tanítóm arcát, a nádpálcát, a kín-keservek között kiizzadt ákom-bákomokat, rászoktam az írógépre, amelynél szebb betűt még a nádpálcás tanító úr sem tudott volna írni.
Teltek, múltak az évek, az évek esztendőkké sokasodtak és egyszerre csak azt vettem észre, hogy kislányomat kézen fogva vezettem beíratni az első általánosba. Azt hiszem én sokkal izgatottabb voltam, mint a kislányom, talán azért, mert hirtelen felbukkant előttem az én első iskolai évem. Nagy izgalmamban meg is kérdeztem a tanító nénit: – Nádpálcája van?
A tanító néni mosolyogva rázta meg a fejét.
– Mi nem nádpálcával tanítunk.
– Akkor jó – sóhajtottam megkönnyebbülten és rögtön közöltem a kislányommal, hogy most már semmi akadálya, hogy iskolás legyen és megtanulja a betűvetés óriási tudományát.
Régi elhatározásom, hogy majd felnőtt koromban megmutatom, hogyan kell igazán tanítani, csak akkor jutott eszmbe, amikor kislányom elsőízben ütközött össze a tudománnyal, nevezetesen az U betűvel. Semmi áron sem akarta felismerni, még akkor sem, amikor édesanyja csokoládét és cukrot ígért érte.
– Majd én – mondtam öntelten – majd én megmutatom, hogyan kell egy első osztályost tanítani.
– Milyen betű ez? – kérdeztem
A kislány összeráncolta homlokát és hosszan elmerengett az U betű két szárán.
– Na, gondolkodj, és mondd szépen, milyen betű ez?
Nem felelt. A szemközti házat nézte, ahol az egyik földszinti ablakban egy kiscica kuporgott. Hiába nézte a cicát, nem súgott az semmit.
– Fő a türelem – gondoltam magamban és részletes magyarázatba kezdtem.
– A könyvet nézd és ne a szemközti házat. Ide figyelj. Az U betű olyan, mint amikor egy kutya kinyitja a száját és ugat. Érted, drágám?
Hogyne értené. Boldogan integet és macskaszeme gyönyörűen kifényesedik. Önmagammal is elégedett vagyok. Csodálatos nevelői képességemet szerényen dicsérem magamban. Elvégre nem ördöngősség ez a tanítás. Egyszerűen, csak érthetően kell elmagyarázni mindent. A betűket valami tárgyhoz, személyhez vagy állathoz kell hasonlítani és máris úgy megy az olvasás, mint a karikacsapás.
– Na látod, most mondd meg szépen milyen betű ez? Hát hogyan ugat a kutya?
Néhány pillanatig gondolkozott, aztán diadalmasan felkiáltott:
– Vau…vau…vau…
Olyan szenvedélyesen kiáltott, hogy a szemközti ablakból a kiscica ijedten elmenekült.
Nem tesz semmit – gondoltam magamban – a jó tanítónak türelmesnek kell lennie.
– Figyelj csak, kedves. A kutya, amikor kinyitja a száját, akkor így ugat: uu…uu…uu…
Várok egy kicsit. Nem szabad túlterhelni a gyereket. Pihenjen néhány percig. Aztán újra megkérdeztem: – Most mondd szépen, milyen betű ez?
Gondolkodott. Hiába, nem megy. A padlót nézi, aztán a mennyezetet, majd a szemközti háztól vár segítséget, de onnan már a cica is elinalt.
Ekkor egy új igazságot fedeztem fel. Rájöttem, hogy a legjobb tanító türelmének is van határa. Fel-alá száguldottam a szobában, mint egy megvadult komondor és dühösen hajtogattam a szóbanforgó betűt: – uuu…uuuu…uuuuu…uuu…
Tíz perc múlva visszanyertem nyugalmamat és kezdtem előlről.
– Most olvass szépen, figyelmesen kislányom. Milyen betű is ez?
Szomorúan nézett a könyvbe, a hangja elcsuklott és szepegve mondta:
– Édesapám…azt tudom, hogy ugattál, csak azt nem tudom, hogy mit…
Akár ne is folytassam ezt a kis történetet. De azért még befejezésül annyit elmondok, hogy fél év múlva a kislányom a legjobb olvasók közé tartozott. És az igazság kedvéért azt is elárulom, hogy nem tőlem tanult meg olvasni. Attól a mosolygós tanító nénitől, akivel a beiratás napján találkoztam.
Én azt hiszem nem túlzok, amikor azt szeretném, hogy minden első osztályos tanítónak szobrot állítsanak, de legalább is Kossuth-díjat adjanak. Nincs annál nagyobb dolog, mint a játékos kiskezeket rászoktatni a vízszintes és függőleges vonalakra. Mert ezekből a vonalakból minden kialakulhat. Verses vagy prózai remekmű. Képzőművészeti alkotás. Üzemek és városok tervrajzai. Tudományos értekezések… Az egész világ, a boldogabb világ szunnyad ezekben a vonalakban.
Ilyen az élet
2010 február 19. | Szerző: kisiren
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Õ volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
részlet
Jó reggelt!
Napok óta ködös, párás, szürke az idő, mintha ez az idei tél még sokáig szeretne itt tanyázni, készülődésnek nyoma sincs. Vagy mégis?
A lehullott tetemes hómennyiség lassan zsugorodik, utat törve magának az olvadt hólé.Piszkos, sáros lett a természet fehér ruhája. Ideje volna már levetnie.
A fák, bokrok is mintha ébredeznének, vöröses-barnás ágaikon a rügyek duzzadnak, valami már feszíti őket belűről.Bátortalanul kukucskálnak ki a hó alól az ébredező hóvirágok, félnek, nehogy megint becsapja őket február.
De a levegőben már kezd valami illat terjedni, ami jelzi, Tél úrnak közeleg a távozása.Jelzi a természet biológiai órája, hogy lassan véget ér a hosszú álom, új élet kezdődik.Új erő kap életre, mely erejével feszíti, bontogatja a föld fagyát, a patakok vékony jegét.Töri a jeget, akárcsak Mátyás.
Érzik ezt a fekete sapkás kis cinkék is, mert egyre vidámabban, kedvesebben énekelnek, beszélgetnek egymással.
A mai reggel még sűrű ködtakaró borult a tájra.A gőzölgő kávéillat mellé derű, vidámság is elkelt volna, ami nemcsak felébreszt, hanem a pozitív energiát is pótolná.
vadvirág
“Amikor még fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.”
Fekete István
2010. Jégbontó hava
Ilyen az élet
2010 február 18. | Szerző: kisiren
Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.
Szent-Györgyi Albert
John Locke
“- Könyv szerencsére az van elég. Mindent elolvasunk. Így telnek az esték…
-Én viszont nem lennék rá képes….Igazán csak az találja meg a helyét, aki olyasmit tesz az emberekért, amit nem lehet pénzzel megfizetni….”
/Szilvási Lajos /
Olvassa Juli egyik kedvenc írójának könyvében. Kedveli ezt az írót, sokszor beleolvas a regényeibe.Mint ebbe is, ami most szórakoztatja.Ez a rész is gondolkodásra készteti.
Orvosokról, tanítókról szól. A munkájukról, ami pénzben nem mérhető. Mert hogyan lehet azt mérni, ha valaki a tudásával gyógyít meg valakit, vagy a tudását átadva , tanított meg valakit valamira. Pl. írásra, olvasára, számolásra. A befektetett munka, energia nem mérhető. S a végeredmény?Hol sikeres, hol kevésbé. Mennyi minden befolyásolja azt, amit igazán csak az tud, aki tanított, vagy gyógyított már meg más embert.
Egy könyv, mely szórakoztat, kikapcsol, mesél neki más emberek életéről, mennyi mindenre tanít, elgondolkoztat…Nagyon jó társ.
Ilyen az élet
2010 február 17. | Szerző: kisiren
Február
Február fagyot hegedül –
Magasan suhogva repül
a jégcsillámos tó felett,
hajtván hideg hófelleget.
Vacogva muzsikálja szét
utoljára a tél dühét.
Aztán gyöngyözve harsan ének,
búcsúzót zendítve a télnek.
/Kormos István /
Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.
/Radnóti Miklós /
A hó halott birodalmában, a hamvas erdőn rettegve álmodik az élet. Nincs hang, csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többé, hogy nagyfejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára.
(Fekete István: Öreg naptár)
vadvirág
2010. , Jégbontó hava
Ilyen az élet
2010 február 15. | Szerző: kisiren
Kellemes hetet!
Tűnődés
A napokban , amikor elértem a valahányadik bejegyzéshez, eltűnődtem e megismert blogvilágon.
Kezdetben mennyire nem érdekelt az egész. Valahogy már akkor is hamiskásnak tűnt .Aztán elkezdtem írogatni, inkább csak magamnak. Úgy gondoltam, jó agytorna. Majd egyre több blogba beleolvastam, így hamar rájöttem, hogy akik nőként írnak, azok többnyire mind férfiak, sőt vannak olyanok is, akik egyszerre több blogot írnak, mindenféle csacska zagyvaságról.Mennyi álarc, mennyi szerepjáték! És a sok bánat, csalódás, szomorúság. Érdekes, őszintétlen világ.
Ma már nagyon kevés , amit elolvasok. Elsősorban a fotós, képes, zenés, verses érdekel még, vagy nívós írók novellái, idézetei.
Azt hiszem, lassan leszokom az írásról, olvasásról, marad esetleg az idézgetés.
vadvirág
2010 február 14. | Szerző: kisiren
“Milyen nagy a világ
Valahol mindig van nyár
Mindig süt valahol a nap
Valahol mindig van csillag
Ahol csillag és nyár és nap van,
Gondold oda magad.”
A nők...
|
A nők sokáig azt hiszik, hogy a testükről van szó. Mikor öregedni kezdenek, felsikoltanak, a dögönyözőnőt hívatják, majd a sebészhez és a fodrászhoz sietnek, gyertyát gyújtanak a templomban, elutaznak Lourdes-ba, új ruhákat csináltatnak, és lefekvés előtt hosszan dörzsölik arcbőrüket zsíros kenőcsökkel. Időbe telik, amíg gyanítani kezdik, hogy mégsem a testükről volt szó, hanem a szolgálatról, ami szerepük volt a világban. Ilyenkor elcsendesednek, riadtan néznek a levegőbe, kevesebbet fintorognak, és nem kérdik idegen férfiaktól: “Olvasta az új Huxleyt?…” – hanem hallgatnak, fiókokat rendeznek. Az öregedést úgy figyelik, mint a tudósok egy újfajta betegséget.
. |
||
| vadvirág | ||
2010 február 13. | Szerző: kisiren
1001.
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős.
Aki önmagát legyőzi, hős.”
Lao Ce
Embermesék
Nézi a régi fényképeket, olvasgatja a beírásokat.Nem szokott erre járni, most is keresett valamit, úgy tévedt ide.Aztán megérintette egy-két bejegyzés, amit nemrégiben egy film kapcsán is érezett.Eszébe jutott egy régi történet.
Nyolcadikosok voltak, a közeli kisvárosba ment az osztály tablóképet csináltatni. /A fényképész házaspárt mindenki ismerte különleges szépségükről, jól ápoltságukról, kedvességükről. Ma is sokszor eszébe jut a történet, ha a főutcán a volt lakásuk előtt elmegy. Ilyenkor megelevenedik alakjuk, ahogy karonfogva, csinosan kiöltözve sétálnak a városban, és mindenki utánuk fordul, megcsodálja őket./
Névsor szerint készültek róluk a fotók.Mikor rákerült a sor, a fényképész és felesége faggatni kezdték, hogy hívják a szüleit, hol laktak a faluban, apai nagymamájának mi volt a neve,stb.
A teendők elvégzése után elmesélték nekik, hogy származásuk miatt a háború idején bujkálniuk kellett, hogy megmeneküljenek a deportálástól, és az ő apai nagymamája mentette meg őket, mert különben elvitték volna a többiekkel.
Sose hallotta e történetet, ilyenekről gyerekek előtt szó sem esett soha. Nagymamája egy végtelen egyszerű, de nagyon talpra esett,okos asszony volt. Hogy tudta-e, mire vállalkozott? Ez már örök rejtély marad számára.Hiszen csak tette a dolgát, amit embernek tennie kellett. Segített másokon. Mert a szívében szeretet és emberség lakozott. Örök álma legyen nyugodt, békés.
vadvirág
2010. Jégbontó hava
2010 február 13. | Szerző: kisiren
Nézi a régi fényképeket, olvasgatja a beírásokat.Nem szokott erre járni, most is keresett valamit, úgy tévedt ide.Aztán megérintette egy-két bejegyzés, amit nemrégiben egy film kapcsán is érezett.Eszébe jutott egy régi történet.
Nyolcadikosok voltak, a közeli kisvárosba ment az osztály tablóképet csináltatni. /A fényképész házaspárt mindenki ismerte különleges szépségükről, jól ápoltságukról, kedvességükről. Ma is sokszor eszébe jut a történet, ha a főutcán a volt lakásuk előtt elmegy. Ilyenkor megelevenedik alakjuk, ahogy karonfogva, csinosan kiöltözve sétálnak a városban, és mindenki utánuk fordul, megcsodálja őket./
Névsor szerint készültek róluk a fotók.Mikor rákerült a sor, a fényképész és felesége faggatni kezdték, hogy hívják a szüleit, hol laktak a faluban, apai nagymamájának mi volt a neve,stb.
A teendők elvégzése után elmesélték nekik, hogy származásuk miatt a háború idején bujkálniuk kellett, hogy megmeneküljenek a deportálástól, és az ő apai nagymamája mentette meg őket, mert különben elvitték volna a többiekkel.
Sose hallotta e történetet, ilyenekről gyerekek előtt szó sem esett soha. Nagymamája egy végtelen egyszerű, de nagyon talpra esett,okos asszony volt. Hogy tudta-e, mire vállalkozott? Ez már örök rejtély marad számára.Hiszen csak tette a dolgát, amit embernek tennie kellett. Segített másokon. Mert a szívében szeretet és emberség lakozott. Örök álma legyen nyugodt, békés.
Ilyen az élet
2010 február 22. | Szerző: kisiren
Szoktál-e…
Szoktál-e néha meg-megállni,
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű, szép világot,
A dús erdőt, a súgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!
Szádeczky-Kardoss György
Már van valami a levegőben…
“…ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája,figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.”
Fekete István
vadvirág
Oldal ajánlása emailben
X