993.

Boldogok…

Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

/  Gyökössy Endre /

 

                     

 

Odafenn a fenyőfa hegyén,

mindig a legtetején

fütyül a feketerigó,

fütyüli, hogy élni jó.



Már szinte az alkonyi égen,

fekete pont a bársony kékben:

mintha egy kotta fekete feje

hirtelen énekelni kezdene.



Vagy mintha a Tavasz keze írna

víg verset az égi papírra;

tintája az öröm, a remény:

mint gyöngy remeg a tolla hegyén.



Azután nem bírja tovább

a tulajdon gondolatát:

kis szíve boldog bódulatát,

s azt, hogy oly gyönyörű a világ:



Lecsöppen a csepp örömében,

s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,

mindig, mindig a legtetetejében:

csepp öröm a világ tengerében,



amitől az egész Föld fényes,

amitől a világ színe szép lesz,

s az áttetsző alkonyi oldott

kékben a világ szíve boldog.



És habkönnyű lesz, aki hallja.

Visszhangzanak a szívek a dalra.

Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!

Taníts meg örülni, feketerigó!



Rónay György: Feketerigó

vadvirág                                                                                                

Címkék:
Tovább a blogra »