CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy

élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt

meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy

érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal

őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs,

hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa

szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen

szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda

az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és

mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új

fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a

félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik

életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő

maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső

szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még

Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már

elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember,

megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a

képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe

vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes,

mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből,

meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek

közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és

megtapad…

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam

életmagvakat!

(1935.)