CSODÁLATOS

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy
élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt
meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy
érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal
őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs,
hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa
szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen
szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda
az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és
mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új
fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a
félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik
életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő
maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső
szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még
Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már
elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember,
megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a
képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe
vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes,
mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből,
meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek
közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és
megtapad…
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam
életmagvakat!
(1935.)