2009 június 5. | Szerző: kisiren |

 Családi idill

A tó partjáról figyelem őket, ahogyan nevelgetik kicsinyeiket kacsamamáék. Méltósággal úsznak a vízen.Elől kacsamama vezeti a társaságot, körülötte úszkálnak a kicsik, és pár csapásnyira tőlük kacsapapa figyeli minden mozdulatukat.

Az apróságok már kezdenek kinőni kacsamami szárnyai alól, egyre bátrabbak, önállóbbak. Már el-elmerészelnek úszni az anyjuktól távolabb , de huncutkodnak egymással is, közben tanulgatják a víz alatti zsákmányszerzés fortélyait.

Az anyjuk aggódó tekintete kíséri őket, távolabb pedig a kacsapapáé.Ha a mama rendetlenséget lát, vagy nem tetszik a kicsik viselkedése, hangos hápogással kiemelkedik a víz fölé, mintha ráállna, és visszaparancsolja őket a “körzetbe”.A kiskacsák rögtön szót fogadnak, hat rájuk a nevelés, de a papa csak csendben , szó nélkül figyeli mindezt.Náluk is a nevelésben mamáé a főszerep.

Az arra sétálók gyönyörködnek ebben a látványban, a kicsik mind szeretnék megsimogatni a kis pelyheseket, sehogyan sem értik, miért nem lehet őket megfogni, kézbe venni.

Mellettem egy fogyatékos csoport szemléli mutatványaikat,élvezik a cslád életét.Kézzel, lábbal magyarázzák a gondozóiknak, hogy de jó volna közelükbe menni. De nem lehet.

Nekem pedig eszembe jut kicsilány, aki a keltetőházban de szívesen simogatta a kikelt napos jószágokat, sokszor addig szorongatva őket, míg azok már fulladoztak a kis kezében. Élvezte a meleg, apró, pelyhes kis szépségeket.

írta: vadvirág