a rügyeket levéllé bontja,
gyermekfüvek is magasodnak,
patakok is vígan futosnak –
mikéntha fiókamadár:
szárnyát próbálja már a táj.
Újul a táj, a föld, hol élünk,
újul fonnyadt, zörgő reményünk:
Tavasz, a mi tavaszunk végre,
mi festünk felleget az égre,
mi festünk eget és napot,
égő holdat és csillagot!
Hajnal kékjét és alkonybarnát,
a hegyre pásztort, ezer barmát,
rezgő párát a messzeségre,
fecskék táncos csokrát a légbe –
csak hidd: a teremtés mi lettünk
s tavaszt és nyarat mi teremtünk!
Atyjuk leszünk az évszakoknak,
nékünk, miértünk sokasodnak,
hogy megbírva minden elemmel,
megtöltsük őket értelemmel –
egy intésünkre, mint ebek:
hozzánk simulnak mindenek!
S miként új borral ó hordókat,
lelkünkkel telítjük a szókat,
miket, mint vadszőlő a házat,
befont, befutott a gyalázat –
mit nem mondtunk, most mondd velem:
Tavasz! Szabadság! Szerelem!
Zelk Zoltán
vadvirág