2009 április 14. | Szerző: kisiren |

 Palánták

 

 “Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,…”

Gyönyörűek  a kipikírozott virágok az üvegházban.Most palántázták ki őket, még nagyon fiatal növények.Szabályos sorokban pompáznak, látszik, hogy jó gazdájuk van, aki sok szeretettel gondoskodik róluk.Babusgatja , nevelgeti őket, hiszen még nagyon rájuk fér a törődés.Ők pedig szépségükkel hálálják meg mindazt a sok jót, amit kapnak …

 

Hasonlóan kell bánni az apró állatokkal is…

 

Nézem a páviánokat, szeretem figyelni az életüket. Micsoda összetartás, harciasság jellemzi őket, ha a kicsikről van szó. Egyik mama egy félig már elpusztult kicsinyét vonszolja magával.Az már alig mozog, alig él, de ő szorosan szorítja testéhez, melengeti, simogatja. Nem könnyen adja fel a harcot, bízik a gyógyulásában.Tíz körömmel védi a többiektől, hogy ne bántsák a csintalanabb testvérei, társai.Amott a mama bogarássza őket, míg a másik cipeli a hasán kicsinyét. Vigyáznak rájuk, mert ők jelentik az utánpótlást…

 

A játszótéren élvezik a jó időt a gyerekek, de a padokon ülve kísérőik minden mozdulatukra figyelnek. Gondtalanul játszanak, hiszen nekik ez nagyon fontos tevékenységük.Szépek, aranyosak, a jövő reménységei, de míg felnőnek, nagyon sok gondoskodást, szeretetet igényelnek ezek az emberpalánták…

Vagyis minden “kicsinek” sok-sok pátyolgatásra van szüksége, hogy felnőjön, kiteljesedjen…

 

 

vadvirág