2009 január 3. | Szerző: kisiren |

 

 Szakadozik a takaró…

Szakadozik a fehér hótakaró a tájon, itt-ott már egy-egy fekete folt megjelent, mintha valaki kávéval öntötte volna le. Hiába. Ez a csodás napsütés “megette”a leesett hó egy részét…

Pedig reggel de jó volt benne gyönyörködni sepregetés közben, és ahogy a madáretetőbe raktam eleséget a kis vendégeknek, akik nyomban ott termettek, és csacsogva csipogtak, szedegetve a magokat.

Ahogy mentem a garázson keresztül, szemrehányóan nézett rám egy füstölt csülök, szinte kérdezte tőlem:- Meddig akarsz még itt lógatni, büntetve az akasztón?! Pedig finom falat vagyok ám!

Megsajnáltam szegényt, ne búslakodjon, pedig a hűtőben még  volna mit enni, nem volt szándékom főzőcskézni, de így csak tettem hozzá bőven nagyszemű, tarkababot, / még a nyárról /,  fenséges bablevest készítettem belőlük…

Közben a ragyogó napsütésben megkergettem a porcicákat is, akik ugyan nyávogtak, könyörögtek az életükért, próbáltak elbújni előlem, de sikertelenül, mert a napsugarak segítségemre voltak, nem kegyelmeztem nekik…

Most délután, ahogy kinézek az ablakon, a napocska már bújócskát játszik, sok hópihe sírdogál, szomorkodik  testvérkéi miatt.Pedig  külön-külön mind milyen pompás alakú, szeretek bennük gyönyörködni, ha a kitartott kezemre hullanak. Ilyenkor megbabonázva figyelem a nagy Természet leleményességét, alkotó fantáziáját…

Csalogatom, hívogatom őket, hátha hamarosan újra meglátogatnak bennünket:

Csillogó, villogó tündérálom

Jöttödet hópihe várva-várom.

Szállj ide, szállj oda,

Minden helyre,

Csillogó, villogó hópelyhecske!

Remélem, meghallották…

írta: vadvirág