2008 december 20. | Szerző: kisiren |

                                                                            

 

 

 

 

 

 

Pepínó

A minap egy Szamártárlatról jutott eszembe ez a háziállat, amin egykoron annyit derűltünk.

A köztudat úgy tartja számon őket, hogy a szamarak lusta, oktondi állatok, ezért a gyerekek sokszor csúfolják egymást “Buta szamár”-nak, jelezvén a tudásbeli különbséget.

De sokszor feltűnik ez az állat képeken, szentek környezetében ábrázolva, ezért is kapta az Úr Lova nevet.

Pepínót teherhordásra használták, hiszen erős, hűséges szolga volt, be lehetett vele vinni a kacsáknak az ennivalót a legeldugottabbb helyre is, ahová szekér, vagy zetor nem tudott eljutni.

Ezért Pepínó nagy elismerést váltott ki Táséknál. Ha megjelent, már messziről üdvözölték Hápiék, rohantak elé, hiszen tudták, hogy finom eleséget hoz nekik.

A gondozók is nagyon kedvelték szelíd, jámbor természetéért, de volt egy tulajdonsága, ami különösen híressé, kedvenccé tette, ez pedig a huncutsága, ravaszsága volt.

Reggel és délután az volt a dolga, hogy kiszállítsa a zegzugos helyre a takarmányt, aztán kedvére legelhetett szabadon.Ő azonban óramű pontossággal tudta, mikor van itt a munka ideje, ezért kitalálta, hogy a gondozókat megtréfálja. Amikor mentek érte,  ravaszul elbújt. Csalogatták, hívogatták, becézgették Pepínót, de ő csak lapult mindig a közeli kukoricásban, hegyezve a fülét, a fejét ki-kidugva onnan, mozdulatlanul állva, mint a játékos kisgyerek.

Ha rátaláltak, nem ellenkezett, de a szeméből huncutság áradt, mintha azt kérdezné:- Ugye jól elbújtam?

Sorsa aztán az lett, hogy vettek egy modern kisgépet, amely már mindenüvé be tudott menni, így Pepínót átvitták másik helyre, mindenki bánatára…

Még mondja valaki rájuk, hogy buták….

 

írta:vadvirág