2008 november 28. | Szerző: kisiren |

 

 Búcsúzóban

Őszapó fáradtan, betegen leül megpihenni a padra. Sapkáját, kabátját megigazítja, majd botjára támaszkodva figyeli gyermekét, Novembert, aztán így buzdítja:

-Pakolj már fiam össze, aztán induljunk, hiszen láthatod, hogy Tél bátyjád már megérkezett, át kell adnunk számára a helyet!

De ő még tesz-vesz, nehezen akar útnak indulni. Pedig pár nap, és úgyis tovaoson a többiek után…

 

Korai tél

Csendes az erdő, a rét. A korán jött hó végigterül a tájon, mint a puha pehelypaplan, és betakarja az alvó fákat, bokrokat, vetéseket, azok pedig békésen szundítva a jó melegben, virágillatos nyárról, színes őszi ruháikról álmodoznak.

A csendet egy-két felröppenő fácán hangja töri meg, majd ők is elhalkulnak, elbújnak.

Csak varjúanyókáék lakomároznak, lomtalanítanak a környezetükben. Kihasználják a kellemes napsütést.

A hegyi patak is csendben, szinte lopakodva folyik tova, észrevétlenül. Nincs kedvük most a cseppjeinek fickándozni, játékosan fogócskázni, táncolni.  Várják sorsukat, hogy a nagy hidegben befaggyanak, ők is pihenjenek.

Aztán a ragyogó napsütésnek hírtelen vége lesz. Komor, sötét felhők takarják be az eget, és a napsugarak hiába szeretnék még simogatni az embereket, a felhők már nem engedik előbújni őket.

A háromszázéves varjú is sürgeti feleségét, hogy fejezze be a lakmározást, menjenek ők is haza a Nyárfahegyre, ideje fészekre menniük, pihenni. Varjúmama összébb húzza magán a fekete nagykendőt, kendőjét megigazítja, és repül apó után.Útközben még mondogatja: -De kár, de kár, hogy elment a nyár…

 

írta: vadvirág