2008 november 6. | Szerző: kisiren |

 

                  

Nagyon tetszik a következő leírás…

“És milyen nevetők a fehér faluk, ha a déli harangszó megáldja a Kenyeret, milyen bátran nyílik a kapu, hogyan csattanik – de aztán elmúlik a nap, szürke fáradtsággal rogy le az alkony, és ha ellobbanak a vidám ablakszemek, egyszerre sóhajtani kezd a gond, sírni kezd valami régi sírás, fájni valami régi bánat.

A tűnődő est néma borulásában megsimogatja a falut s az álmokat, az erdőket és mezőket, az élőket s a temetőket a virágoskalapú, melegkezű, bús magyar ősz.”

Fekete István

vadvirág