2008 november 2. | Szerző: kisiren |

 Rohan az idő…

Hihetetlen tiszta, nyáriasan meleg idő köszöntött ránk ma is . Már kora reggel a bebújó napsugarak csalogattak, ébresztgettek, szinte azt suttogták: – Ideje felkelned, használd ki az ősz csodálatos ajéndékát!

Aztán kávézás közben hol a gőzölgő kávé illata  bódított, hol a kiskanál tánca, vagy az ablakon kinézve a természet színes ruhája kápráztatott el…

Egyszer csak vendégem érkezett.Illedelmesen köszönt, helyet kért az asztalnál, majd beszédbe elegyedtünk…Az előző esti gyertyagyújtásról…

A temetőben kicsilányom sírjánál megállva is tapasztaltam, hogy nem lehet egy pillanatig  csendben lenni, mert állandóan megzavarnak…Ismerősök köszönnek, kérdeznek, mondanak valamit, szinte állandó a zsongás.

– Látod,  ilyenek vagytok, ti emberek is- mondja a vendégem -örökké siettek, rohantok, nem tudtok még e napon sem igazán elcsendesedni, csöndben emlékezni. Én is csak egy pillanatra ülhettem le melléd megpihenni, aztán máris rohannom kell tovább, mert valaki/k/, valami/k/ mindig várnak rám. Nekem pedig pontosnak kell lennem, példát kell mutatnom, mert én vagyok a mindenható IDŐ.

És már faképnél hagyott, tovatűnt, mint aki ott sem járt. Az IDŐ, mely sebeket gyógyít, uralkodik felettünk…

 

vadvirág