2008 szeptember 10. | Szerző: kisiren |

 

 

A diófa

Szomorúan nézem a diófánk haldoklását.Már tavasszal látszott, hogy valami baja van, aztán kihajtott, és egy ideig úgy tűnt, minden rendben lesz. Nem így történt.

Pár hete figyeltünk fel rá, hogy elkezdte hullajtani beteg,sárguló leveleit.Mire hazajöttünk,  mindent beborított rozsdabarna, elhalt leveleivel. Csak a diók maradtak rajta, félig beérett  terméseivel.

Ez a fa egy darabka volt nekem az otthoni kertünkből, mert onnan hoztuk csemeteként, az ottani fa terméséből kelt ki.Papírhajú diónak nevezik, mert a héja nagyon vékony.

Anyai nagyapámnál a kertben és kinn a szőlő előtti kis réten éltek ősei, amit természetesen nagyapám ültetett. Ezért különösen becses fa volt számomra.

Milyen jó volt alatti elüldögélni, olvasgatni. Ilyenkor ősszel szinte játszott velünk: potyogtatta termését, ami ügyesen elbújt a száraz levelek, bokro alá, mi pedig élvezettel keresgéltük, és természetesen ettük is az ízletes gyümölcsöt.

Aztán, mikor a finom sütemények készültek belőle is, hálával gondoltunk a fára, bőséges ajándékáért.

Hányszor vittem be egy-egy diótörés után a gyerekeknek dióhéjat, amiből aztán ügyes kezeikkel készítettek- némi útbaigazítás után – különböző játékokat. Pl. egeret, teknősbékát, vagy éppen babának volt a bőlcsője.

Szóval nagyon sajnálom. Nekem ő volt A diófám…Amire mászni lehetett, hintázni rajta, és alatta a világ dolgairól beszélgetni, mert terebélyes koronája kellemes ernyőként borult ránk…

vadvirág