2008 augusztus 21. | Szerző: kisiren |

 Naplemente

Az erdei padon ülve gyönyörködöm a naplementében…Hányszor volt alkalmam megcsodálni. és mégis úgy érzem, mindegyik más arcát tárja elém. Különleges, megismételhetetlen, egyszeri.

Szeretem ezt a hangulatot, mely figyelmeztet: -Jól használj ki minden percet, mert minden tünékeny, múlandó!…

Elcsendesül a világ körülöttem, már csak egy-egy madár hasít bele a természet csendjébe, majd ez is megszűnik lassan. Csend van, pedig dehogy is…csak hallgatni kell egy kicsit, és máris beszél hozzám…

A patak – ahogyan cseppjei rohannak, robognak, mindig sietve, közben mesélve történetüket…A kis vízcsepp elindult világot látni a forrásból. Majd a patakba ért, mely sodorta a többi cseppel együtt a nagy folyókba. Világot szerettek volna látni, ezért tovább futva vitte őket a folyó a hatalmas tengerbe…

De beszél hozzám a szellő, amelyik simogatja arcom, kellemes virágillatot hozva felém, majd üzenetet szállítva, tovaszáll…

Aztán a növények.Itt vannak körülöttem a kedvencek, a kisvirágok…Nézem őket, ahogy pompáznak, és arra gondolok: hamarosan bekövetkezik szomorú haláluk. Milyen kár lesz értük.

Aztán az itt-ott szállingozó színes levél – jelzi a következő évszak közeledtét.

A sokféle bogár, mely most még gondtalanul szálldos körbe-körbe, játékosan, mint akiknek nem akaródzik még nyugovóra térni. Amott emlősök bukkannak fel, éjjeli portyára készülődve. Most jön az ő vadászatuk ideje.

Míg így tűnődöm, a narancsszínű gömb is lebukott, lassan valaki láthatatlan sötét kendőt terít a tájra, mintha egy varázslat történt volna körülöttünk…És ez a felülmúlhatatlan, nagy varázsló maga a természet…

vadvirág