“Pipacs, gyujtoványfű,
réteken arany láng,
nyitogat a nyár…”
/ Szepesi Attila /
Forró nyári délután van, szinte forr a levegő. A mező szélén, a fák árnyékába húzódom, innen gyönyörködöm a tarka tájban.
A ragyogó napsütésben mindenütt kitűnik a nyár dísze, a lángoló pipacstenger. Egy-egy enyhe szellő meglibbenti vöröslő szoknyácskáikat, ők pedig, mint ezernyi tüzes kis Carmen, boldogan táncolnak. Nem véletlenül nevezik őket a mezők királynőinek, de valóban – látványuk fenséges.
A mellettem lévő pipacs a fülembe súgja: -Boldog vagyok, mert tetszem neked! Gyönyörködj bennem, és majd esős, ködös napokon gondolj rám! Jusson eszedbe tüzes szépségem, és meglásd jobb lesz a kedved!
Mint oly sokszor, most is eltűnődöm rajtuk, csodálom az alkotójuk, a természet varázsát: nem nemesítették, vetették, gondozták őket, és mégis milyen meseszépek egyszerűségükben ezek a mezei vadvirágok !
Érdemes megállni mellettük, megcsodálni őket…
vadvirág