2008 április 30. | Szerző: kisiren |

Ülök a kertben, a fák alatt, hallgatom a csend muzsikáját. Élvezem a tavaszi természet illatát, szépségét.Ilyenkor melegég simogatja lelkem…

Nézem a fákat. Lassacskán letépi róluk gyönyörű szoknyácskáikat a szél, és tovalebbenti azt, de még az almafák ellenállnak.Finomabbnál finomabb illatot hoz a szél, aztán jól összekeveri. Olyan, mintha egy parfümgyárban volnék, roppant élvezem, nagyokat szippantva belőle…

Amerre tekintek, mindenütt tavaszi virágok pompáznak, mintha azt mondanák:-Vegyél észre engem is, én is szép vagyok! -Én pedig legszívesebben mindegyiket külön-külön megsimogatnám.

Eközben tovatűnt idők ballagásaira gondolok, és a következő dallamokat dúdolgatom:” … van egy város, én is laktam benne. Hányszor volt ott a szívemnek kacagó, jókedve. De sok álmot, sok örömet suttogott …”

És az örök diákslágert:” Diák kislány, napkelet hajnalán ,A hárs alatt vártam rád oly sokat…”-Gondolataimat hangos csicsergés zavarja meg…Hát persze! Fecskebarátaim köszöntenek szemrehányóan: -Nem veszed észre, hogy itt vagyunk?!- kérdezik tőlem. A lábamnál egy rigóférj néz kitartóan, nagyon jó barátságban vagyunk, sokat fütyörészget nekem, majd elsiet a feleségét felváltani, hogy ő is elröpülhessen megebédelni a kertbe.

A pincénél a vörösbegyek illegetik magukat, míg a japánbirsek között csízek bújócskáznak, élvezik a jóidőt…

Kedves kis társaink..Mennyivel színesebb, kedvesebb általatok a természet…Mindig elgondolkodom azon, akik rájuk vadásznak mit esznek meg ebből a parányi madárkákból? Nem sajnálják őket?

vadvirág