2008 január 11. | Szerző: kisiren |

 Kázmér napjai

A puha, simogató kezek között volt egy nagyon pici kéz is, mely úgy megszorított, hogy majd megfultam. -Segítség! -kiabáltam kétségbeesetten, míg valaki megsajnált, és kimentett a szorításból. Ezután megvizsgáltak, hogy egészséges, ép vagyok-e, majd egy nagy dobozban sok testvéremmel együtt elvittek egy fehér házikóba, ami az otthonunk lett.

Itt már Erzsi, a gondozónk várt bennünket, és ettől kezdve ő lett   mi pótmamánk.Én nagyon megkedveltem , mindig a nyomában jártam, mint egy kiskutya. Sokszor kézbe vett, simogatott, cirógatott, és azt mondta: -Kázmérka, Kázmérka, de aranyos kiskacsa vagy, és milyen okos!- Így lettem én mindenki kedvence.Erzsi még azt is megengedte, hogy elkísérjem, bárhová ment a telepen, én totyogtam mellette. Egyszer igaz, hogy majd eltaposott az egyik ló, de még idejében félreugrottam, megmenekültem.

Aztán ahogy növögettem, egyre gyakrabban mentem le a tóra, ahol sokat fürödtem, játszottam a többi Tással.Lemerülve a vízben fogdostuk a halakat, békákat, majd a tó szélénél, a fűzfák ágait csipegettük.

Egyszer nagy riadalomra lettem figyelmes. Valami nagy, lomposfarkú állat közeledett felénk. A nagyobb Tások kiabáltak, hogy meneküljünk, mert közeledik felénk Róka Rudi. Én gyorsan feltotyogtam Erzsihez, de egy Hápit sikerült elkapnia.Megtekerte a nyakát, felcsapta a hátára, és, mint a villám futott vele, hátra sem nézve.Rókáéknál aznap finom pecsenyekacsa volt ebédre felterítve.

Én pedig nagyon örültem, hogy megmenekültem, és még jobban Erzsihez bújtam…

Elmesélte: Vadvirág