vadvirág

2007 november 2. | Szerző: kisiren |

 

Gondolataim

 

Emlékezünk a temetőben.Látom,hogy az egyik sírnál egy fejkendős,öreg néni áll.Feketébe öltözve,úgy,ahogyan régóta megszokta.Apró termetű,engem egy madárkára emlékeztet.Olyan,mintha röpülni készülne.

Áll egy kis gyereksírnál,kezét imára kulcsolva,látszik az ajkán,hogy imádkozik. Beragyogja alakját a verőfényes őszi napfény.Közben arcán könnyek peregnek,olyan a látvány,mintha kristálygyöngyök hullanának lefelé.Gondolatai messze járhatnak,talán valami szép emléken,vagy az ismeretlen,messzi utazáson…

Közben a másféléves Dávid ismerkedik a világgal,minden mécsest,gyertyát szeretne megfogni,csábítja a fény.Odamegy a néni sírjához is.Egymásra néznek,tetszik neki anyóka,rámosolyog,ő viszont.Nézem a néni szemét,melyből szeretet,békesség,nyugalom árad.-Aranyoskám,megégeti a kezedet-mondja,majd megsimogatja a fejét.

Mindig elbűvölnek az ilyen emberek:jóság,egyszerűség árad belőlük,és végtelen türelem.Nézem a két emberkét:az egyik most ismerkedik a világgal,a másik lassan búcsút int annak,hosszú utazásra készülve,elrepülve,mint a madár…Csak egy sírhant marad utána.Vele temetnek minden érzését,emlékét,titkát…majd.

Mennyi emberi élet nyugszik itt körülöttünk…Hagyjuk Őket pihenni békében…